A szerep
„Már megint későn jöttél haza, biztos megint annál a ribancnál voltál! Elhagylak és viszem magammal a gyerekeket, soha többet nem látsz minket!”
Így veszekedett anyám az apámmal, aki valóban későn jött haza, elmondása szerint csak azért, mert nem akart hazajönni őrjöngő anyámhoz. Öcsémmel mindig rettegtünk, hogy egyszer majd tényleg költöznünk kell és bár párszor anyám eljutott addig, hogy elkezdte teátrálisan összepakolni a cuccainkat – miközben öcsém sírt, én meg megszeppenve álltam – végül sosem mentünk sehova. Apám a haláláig kimaradozott, anyám meg a haláláig üvöltözött vele.
Felnőttként rájöttem, hogy anya egész életében ezt a mártír-szerepet játszotta, mindig látványosan kellett szenvednie valamiért. Ha apám nem ilyen lett volna, keresett volna valami más okot, amiért üvöltözhet és óbégathat, ő ilyen ember volt… Már tinédzser voltam, amikor megtudtam, hogy nem minden apa és anya veszekszik ordítva minden nap, addig azt hittem, ez minden családban így megy.
