„Ő volt a mostohatestvérem, mégis ő lett anyám igazi gyereke” (Niki, 43)
Anyu második férje hozta magával a fiát a házasságba. Én tízéves voltam, ő nyolc. Azt hittem, egy új testvért kapok, de úgy éreztem, inkább helyettem érkezett valaki. Anyám úgy bánt vele, mint egy kincset talált volna. Velem szigorú volt, vele türelmes. Ha én kértem valamit, gyakran nemet kaptam.
Neki nem kellett kétszer kérnie. Azt hittem, csak átmeneti dolog, hogy az új családtag kedvezményezett – de évekkel később sem változott semmi. Egyszer, amikor ezt szóvá tettem, anyám sértődötten azt mondta: „mindkettőtöket ugyanúgy szeretlek.” De ez nem volt igaz. A szeretet nemcsak szó, hanem gesztus is. És azok mindig felé irányultak, nem felém.
„Az ikertestvérem volt a kedvenc, én csak a kiegészítő” (Kata, 30)
Igen, ikrek vagyunk – mégis úgy éreztem, mintha másik anyánk lett volna. Ő volt a nyugodt, a szelíd, én a szeleburdi, energikusabb. És ezt már gyerekként „kezelni kellett”. Mindig rám szóltak, hogy csendesebben, hogy ne zavarjam a nővéremet, aki épp olvasott vagy rajzolt. Olvass még a témában
Ha ketten voltunk valamiért felelősek, mindig én kaptam a szidást, őt meg megvédték. A családi fotókon is ő van középen, én csak valahol oldalt. Ezek az apró dolgok belém égtek. Nem gyűlölöm őt, de felnőttként is gyakran azt érzem: ha választani kell, anyám még mindig inkább őt választja. És ez fáj. Mert mindketten ugyanonnan indultunk, mégis máshova érkeztünk a szülői szeretetben.
