„Az idősebb nővérem volt a példakép – én csak a problémás” (Laura, 29)
A nővérem mindig tökéletes volt. Legalábbis így tűnt kívülről. Jó tanuló, udvarias, csinos, a szüleim álomgyereke. Én meg voltam a „nehéz eset”. Ha valamit másképp gondoltam, lázadásnak vették. Ha kérdéseim voltak, azt feleselésnek.
A nővérem után jártam az iskolában is, és minden tanár összehasonlított minket. Otthon sem volt másképp. Ha valamit elrontottam, anyu felsóhajtott: „bezzeg a nővéred…” Ezt hallgattam éveken át. Még most is hallom néha a fejemben. És ami a legrosszabb: néha én is azt érzem, hogy hiába teszek bármit, sosem lehetek elég jó, mert nem vagyok ő.
„A kisöcsém volt a család szeme fénye – én meg csak a lány” (Júlia, 36)
Nálunk a fiúgyerek volt az „igazi érték”. Emlékszem, apám mennyire büszke volt, mikor megszületett az öcsém – mintha végre „megérkezett volna a trónörökös”. Onnantól kezdve minden körülötte forgott. Én segítettem a házimunkában, jól tanultam, de valahogy ez sosem volt igazán fontos. Olvass még a témában
Az öcsém, ha füllentett vagy nem tanult, akkor is „milyen kis vagány” volt. Én meg mindig csak „vigyázz rá, te vagy a nagyobb”. Úgy nőttem fel, hogy azt éreztem: az én értékem kisebb, mert lány vagyok. Felnőttként is nehéz volt ezt levetkőzni. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy elhiggyem: én is fontos vagyok, nem csak a fiútestvérem.
