„A húgom és anyám mindig egy hullámhosszon voltak” (Zsófi, 31)
A húgom mindig anyánk mellett ült. Teáztak, pletykáltak, együtt vásároltak. Én meg inkább az apámhoz húztam, talán ösztönösen. Mert anyu sosem volt igazán kíváncsi rám. A húgom minden titkát megoszthatta vele, és mindig volt idő egy kis „csajos beszélgetésre”.
Nekem, ha kérdésem volt, legtöbbször csak egy legyintés jutott, vagy hogy „ne dramatizálj már”. Ez nem düh, amit érzek – inkább egy mély, csillapíthatatlan hiány.
Nem utáltam a húgomat érte. Csak irigyeltem. Irigylem ma is, hogy az anyánk még mindig őt hívja fel először, ha bármi történik. De már nem próbálok harcolni a figyelemért. Ma inkább a saját lányomnak próbálom megadni azt a szeretetet, amit én nem kaptam meg.
„Az idősebb nővérem volt a példakép – én csak a problémás” (Laura, 29)
A nővérem mindig tökéletes volt. Legalábbis így tűnt kívülről. Jó tanuló, udvarias, csinos, a szüleim álomgyereke. Én meg voltam a „nehéz eset”. Ha valamit másképp gondoltam, lázadásnak vették. Ha kérdéseim voltak, azt feleselésnek. Olvass még a témában
