Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, hogy a baráti társaságomban rendszeres téma a pénz. Pontosabban: annak hiánya. Nem drámai, nem létbizonytalanságról szóló beszélgetések ezek szerencsére, inkább az a tipikus, huszon-harminc-negyvenes városi középosztálybeli sóhajtozás. Stabil jövedelmünk van, dolgozunk, fizetjük a számlákat, szórakozásra is akad valamennyi, de mint a legtöbbeknek, nekünk is minden hónapban van valami, amire azt mondjuk, hogy „ez most nem fér bele”.
Valaki bedobja, hogy inkább találkozzunk nála, mert a kávézózás most luxus. Más panaszkodik a gázszámlára. Körbeküldjük egymásnak a táskát, amit kinéztünk, és hozzáírjuk: „majd ha összespóroltam rá”. Ezek hétköznapi, emberi, kicsit panaszkodós, kicsit önironikus pillanatok. Szerintem egészségesek is – kimondjuk, hogy figyelünk a pénzre, priorizálunk, spórolunk.
Van azonban egy barátnőnk, aki ezekben a beszélgetésekben nemcsak részt vesz, hanem rá is kontrázik. Rendszeresen túllicitál mindenkit, mintha a pénztelenség valamiféle verseny lenne, akiben az nyer, aki legjobban szenved tőle. Olyan átéléssel és pátosszal beszél arról, milyen nehéz most neki anyagilag, hogy néha már én érzem magam kellemetlenül. Mindezt úgy, hogy közben éppen a legújabb szőrmekabátját akasztja fel az előszobámban, ahová a frissen vásárolt, divatos kisautójával érkezett – abból a belvárosi lakásból, amit a város egyik legdrágább utcájában bérel, és ami mellesleg nagyjából kétszer akkora, mint az enyém. Olvass még a témában
Nem arról van szó, hogy irigy lennék. Tényleg nem. Inkább zavarban vagyok.
Mert ilyenkor mi történik?
Ott ülünk, és ő arról beszél, hogy mennyire szorítja a nadrágszíjat, miközben a kabátja többe kerülhetett, mint az én háromhavi rezsim.
És én nem tudom, mit kezdjek ezzel. Nevessek? Hallgassak? Kérdezzek vissza? Vagy csak bólogassak együttérző arccal?
A pénz érzékeny téma
Az ilyen helyzetek azért kellemetlenek, mert a pénz eleve érzékeny téma. Nem látunk bele egymás bankszámlájába. Nem tudjuk pontosan, kinek milyen kötelezettségei vannak, milyen családi háttérrel, milyen támogatással. Elvileg simán lehet, hogy valaki magas jövedelem mellett is bizonytalanságot él meg – mert többet költ, mert hitelt fizet, mert nagyobb életszínvonalat tart fenn. A „rosszul állok anyagilag” relatív fogalom.
De amikor a kontraszt ennyire látványos, az már nem csak relatív. Az már szerep.
És talán ez az, ami igazán zavar. Nem az, hogy több pénze van. Hanem hogy úgy tesz, mintha ugyanabban a cipőben járnánk, miközben nagyon nem. Mintha versenyezne a nélkülözésben. Mintha szüksége lenne rá, hogy ő legyen a legrosszabb helyzetben – még akkor is, ha a külső körülmények ennek látványosan ellentmondanak.
Ilyenkor felmerül bennem a kérdés: vajon mit akar ezzel? Együttérzést? Kapcsolódást? Azt, hogy ne lógjon ki? Vagy egyszerűen csak annyira természetes neki az a szint, amin él, hogy tényleg azt érzi, szorongatott helyzetben van, ha egy szezonban „csak” két kabátot vesz?
És itt jön a nehéz rész: mikor van itt az ideje annak, hogy szóvá tegyem?
Mert egy ponton túl már nem csak fura, hanem feszültséget kelt. Amikor valaki a „nem fér bele” mondat után másnap egy új designer táskával érkezik, az elkezd hiteltelenné válni. És a hitelesség a barátság egyik alapja.
Ugyanakkor a számonkérés kockázatos terep. Mi van, ha megbántom? Mi van, ha védekezni kezd? Mi van, ha kiderül, hogy tényleg olyan terheket cipel, amikről nem tudunk?
A pénz körüli szégyen és bizonytalanság nagyon mélyre tud menni – még azoknál is, akik kívülről kifejezetten jól élnek.
Talán nem is a „számonkérés” a jó szó. Inkább az őszinte kíváncsiság.
Lehet, hogy egyszer, egy négyszemközti pillanatban megkérdezem: mégis mit ért az alatt, amikor arról beszél, hogy nem áll jól anyagilag? Mi az, amiről úgy érzi, nem engedheti meg magának, és ez hiányérzetet hagy benne?
De nem tudom, hogy mikor teszem ezt meg. Talán akkor jön el az a pillanat, amikor érdemes megszólalni, amikor a hallgatás már jobban rombol, mint egy kényelmetlen kérdés.
