Ráadásul nekünk nőknek sokszor túl erős bizonyítási vágyunk is van, és a gyerek melletti munka során rengeteg olyan szituáció vagy személy van, akinek bizonyítani szeretnénk, hogy mi mindenben 100%-osak vagyunk. Persze minimum 100%-osak.
Gyerekorvosnak bizonygatjuk: hogy mi a legmegfelelőbben tápláljuk és gondozzuk a gyereket. A betegségeket sokszor személyes kudarcnak éljük meg, és egyre csak azon töprengünk, hogy mi kerülhette el a figyelmünket. Főnöknek bizonygatjuk: továbbra is minimum 100%-os munkaerők maradunk, munkánk soha nem kerül hátrányba a gyerekneveléssel járó nehézségek miatt. Ha kell, túlórát vállalunk, és persze közben lekiismeretfurdalásunk van a gyerek miatt.
Férjünknek bizonygatjuk: tökéletes anyukák és feleségek maradunk, akinek nem okoz gondot napi 30-40 órányi feladat ellátása és aki emellett még kipihent, csinos és kedves is tud maradni.
Anyósunknak bizonygatjuk: minimum olyan jól neveljük a gyereket, mint ahogy ő nevelte a fiát. Természetesen betartjuk az általa javasolt jónéhány évtizedes gyógymódokat, és nem ellenkezünk ezek hatékonyságával.
Játszótéri anyukáknak bizonygatjuk: a mi gyerekünk is napra pontosan úgy fejlődik, ahogy azt a szakirodalom írja. Emellett lelkiismeretfurdalást érzünk, ha a másik gyereke korábban állt fel, vagy szólalt meg, vagy indult el.
Szomszédoknak bizonygatjuk: a mi lakásunban nincs rendetlenség, mindig minden tiszta és rendezett a konyhánkban, ahol természetsen több fogásos ebédeket készítünk nap mint nap.
Ha magunkra ismerünk bármelyik pontban, akkor itt az ideje lazítani. Saját magunkon kívül senki nem várja el tőlünk, hogy tökéletesek, vagy még annál is jobbak legyünk. Merjünk lazítani, nem aggódni feleslegesen. Gondoljunk arra, hogy a gyerekorvos, a kolléga, az anyósunk és a játszótéri anyukák is ugyanebben a kisgyerek cipőben jártak, és ugyanezekkel a gondokkal küzdöttek. Merjünk őszintén beszélni az aggályainkról nekik, és meg fogunk lepődni, hányan éreznek pontosan ugyanígy.