Sokáig azt hittem, hogy a lehetőségeket nem illik visszautasítani. Hogy ha valami nagyot, izgalmasat, elismerést ígérőt sodor elém a sors, akkor az a dolgom, hogy megragadjam a benne rejlő esélyt egy jobb életre.
És persze, ott volt a jól ismert belső hang is: „Mi van, ha nem lesz több ilyen alkalom?” Ismerős? Nekem nagyon. Sok éven át így éltem: mindig mindenkinek igent mondtam, a munkával kapcsolatosan aztán főleg. Azt gondoltam, ha mindent elvállalok, azzal csak nyerhetek: tapasztalatot, hasznos kapcsolatokat, bizalmat, elismerést, lehetőséget a következő lépcsőfokhoz és nem utolsó sorban egy kis extra pénzt, ami mindig jól jön. Ez gyakran így is volt, csakhogy közben észrevétlenül elvesztettem valami sokkal fontosabbat: önmagamat.
A nemet mondás megtanulása nálam hosszú folyamat volt. A megfelelési kényszer mélyről jön – az ősi ösztönből, hogy a „törzs” elfogadjon, hogy a közösséghez tartozzak. Ma már tudom, hogy ez nem gyengeség, hanem egy nagyon is emberi mechanizmus. De ahhoz, hogy valóban szabad döntéseket hozzak, meg kellett tanulnom tudatosan kezelni ezt az ösztönt. Olvass még a témában
Az „igen” ára mindig egy „nem”
Sokáig nem gondoltam bele abba, hogy minden egyes igenem egy másik dologról való lemondást jelent. Nem éreztem át, hogy amikor elfogadok egy új feladatot, azzal automatikusan nemet mondok az énidőre, a pihenésre, a családomra – vagy épp saját magamra, a komfortérzetemre, a lehetőségre, hogy ne idegeskedjek hónapokon keresztül egy néhány órás esemény miatt.
De ahogy az szerencsés esetben lenni szokott, az ember lánya dolgozik önmagán, és amikor eljön az ideje, akkor megérkezik a felismerés. Amikor rájöttem, hogy az „igennek” mindig ára van, hirtelen minden a helyére került. Többé nem tudtam és nem is akartam ugyanazzal a könnyedséggel beleugrani mindenbe. Meg kellett tanulnom, hogy a lelki békém legalább annyira fontos, mint a szakmai előrelépésem.
