Az utóbbi időben egyre többször veszem észre az ismerősi körömben, hogy azok, akik párkapcsolatban élnek, egyáltalán nem biztos, hogy boldogok. Sőt, az igazság az, hogy sokan közülük soha nem is voltak azok. Nem arról van szó, hogy egy idővel elfáradt kapcsolatban veszítették el önmagukat vagy egymást, hanem arról, hogy már az elején is ott voltak a jelek.
Nem volt rózsaszín köd, nem volt az a könnyed, magától értetődő egymásra hangolódás. Már az első hónapokban is sok volt a vita, a bizonytalanság, a kérdőjel. Ennek ellenére mégis benne maradtak, méghozzá évek óta. Nem igazán boldogan, de megszokásból, félelemből vagy talán reményből. Eközben már közös jövőt terveznek, esküvőt, gyereket, „majd lesz valahogy”-ot.
Azt kell mondanom, hogy ha egy kapcsolat elején az fogalmazódik meg benned, hogy „majd alakul”, az valószínűleg a legnagyobb intő jel.
Olvass még a témában
Nem egy ártatlan mondat, hanem egy belső kompromisszum. Egy halk, de nagyon őszinte felismerés arról, hogy valami már most sem stimmel. És amit már az elején magyarázni kell, azt később sem fogja helyrehozni az idő.
Miért érjük be kevesebbel?
Az egyik legnehezebb kérdés talán az, hogy miért marad benne valaki egy ilyen kapcsolatban. Miért mondja azt, hogy „nem tökéletes, de jó lesz ez így is”? Az okok sokkal mélyebbek, mint elsőre gondolnánk. Sokszor ott van a félelem. A magánytól, az újrakezdéstől, attól, hogy „mi van, ha ennél nincs jobb?”. Mintha lenne egy belső limitünk arra, hogy mennyi boldogság „jár” nekünk.
És ha valami eléri ennek egy részét, akkor inkább kapaszkodunk bele, mint hogy kockáztassunk. Aztán ott van az önértékelés kérdése. Ha valaki nem hiszi el igazán, hogy megérdemli a kiegyensúlyozott, szeretettel teli kapcsolatot, akkor sokkal könnyebben elfogad egy olyat, ami csak „elmegy”.
A „majd alakul” ilyenkor nem is a kapcsolatról szól, hanem saját magunkról. Ennyi jutott, ennyi elég lesz.
Persze ott van a társadalmi nyomás is. Egy bizonyos kor után mintha egy láthatatlan lista szerint kellene élni: kapcsolat, házasság, gyerek. Ha már van valaki, akkor inkább „jó lesz ő”, mint hogy kilépjünk és újrakezdjük az egészet. Csakhogy a kevesebbel való beérésnek mindig ára van. És ezt az árat hosszú távon nem lehet megúszni.
