Mindig azt hittem, hogy az önismerethez könyvek, tanfolyamok, terápiák kellenek. Ma már látom, hogy ezekre is szükség van, de számomra a legintenzívebb önismereti kurzust a saját gyerekem indította el – ráadásul kérés nélkül és teljesen ingyen.
Nem tett mást, csak újra és újra megnyomta azokat a gombjaimat, amikről addig azt hittem, hogy nem is léteznek. Aztán kiderült: nagyon is vannak, és bőven van dolgom velük.
Ez az „ingyenes tanfolyam” nem mindig kellemes. Van, hogy totálisan kiborít vagy zavarba ejt, könnyeket csal a szemembe, de közben egyetlen dologban biztos lehetek: közelebb visz önmagamhoz. Ma már tisztán látom, hogy a kiskamasz lányom a legélesebb tükröt tartja elénk. Ebben a tükörben nemcsak őt látom, hanem a saját múltamat, a félelmeimet és a feldolgozatlan sebeimet is. Olvass még a témában
Amikor a múlt hirtelen visszatér
Emlékszem arra a pillanatra, amikor a lányom először jött haza azzal, hogy kiközösítették. Szekálták, nem fogadták be a közösségbe és elfutottak előle, így nem tudott senkivel játszani.
Ahogy hallgattam a történeteit, hirtelen visszacsöppentem a saját gyerekkoromba és nem tudtam egy épkézláb tanácsot sem adni neki. Az általános iskolás éveim tele voltak azzal a fájdalommal, amit ő érzett.
Akkoriban nem találtam a helyemet és csak sok évvel később, felső tagozat második felében és a gimnáziumban sikerült igazi barátokat szereznem. Azt gondoltam, hogy ez már réges-rég mögöttem van, de amikor a lányommal történt ugyanez, egyszerűen lefagytam.
Csak később értettem meg: nem az ő helyzetére nem volt válaszom, hanem a saját régi sebeimre, ő csupán visszatükrözte azt, ami bennem még mindig ott volt. Mindez beigazolódott a következő csoportos foglalkozáson, ahová nyilván ezt a témát vittem. Ez volt az első alkalom, hogy végre nem kisgyermekkorban vagy transzgenerációs traumában kutakodtam a válasz után, hanem a saját kamaszkoromban találtam meg a blokkot.
A terapeuták szerint a gyermek sokszor a szülő tudattalan mintáit hozza felszínre. Nem arról van szó, hogy az ő története pontos és megváltoztathatatlan másolata lenne a miénknek, hanem arról, hogy az ő élményei által a mi feldolgozatlan érzéseink törnek elő. Ha ezeket képesek vagyunk felismerni és oldani, akkor nemcsak magunkat szabadítjuk fel, hanem őt is valódi támogatással tudjuk segíteni.
Fel kell ismerni, hogy a kamasz- és kiskamaszkor provokatív időszak: a gyerek önállósodni akar, a szülő pedig sokszor fenyegetve érzi magát ebben. Ha azonban nem ösztönösen, „gombnyomásra” reagálunk, hanem tudatosan és átgondoltan, akkor nemcsak nyugodtabb légkört teremtünk, hanem mélyebb bizalmat is építhetünk a kapcsolatunkban.