Az elmúlt években rengeteget hallottuk, mennyire fontos az énidő, a selfcare, meg az önszeretet. Tele van velük az Instagram, a TikTok, a magazinok címlapjai. Ha beírod a keresőbe, hogyan törődj magaddal, rögtön meg is kapod a receptet: gyújts gyertyát, készíts magadnak teát, használd a kedvenc arcmaszkodat, és merülj el egy habos fürdőben. És persze, őszintén mondom, van ezekben valami. Néha tényleg kell egy csendes este, egy csésze meleg tea, vagy egy nagy sóhaj (esetleg néhány elmormogott káromkodás), miközben magamra húzom a pokrócot a kanapén, és elindítom a Netflixet.
De mindig is zavart, hogy mintha ennyiben ki is merülne a „selfcare”. Mintha az önszeretet egy szép, filterezett fotó lenne levendulagyertyával és tökéletes, puha takarókkal. Mintha ez lenne az ultimate megoldás minden lelki sebünkre és régi traumánkra. Pedig ha őszinte vagyok magammal, a stresszre, a rossz napra, a fáradtságra lehet, hogy segít egy gőzölgő tea — de az évtizedekig cipelt fájdalmakkal nem tud mit kezdeni.
Én legalábbis így éltem meg. Sokáig estem én is abba a hibába, hogy azt gondoltam, ha eleget pihenek, olvasok, meditálok és teszek valami „kis kedvességet” magamért, akkor majd szép lassan kisimul bennem minden. És egy pillanatig sem állítom, hogy mindez nem tud jól esni, és még csak azt sem, hogy nem fontos. Olvass még a témában
Azt viszont igen, hogy a problémák forrását, a valódi sebeket a világ összes szárított levendulája sem gyógyítja be. A gyerekkori csomag ott marad, és cipeljük tovább, a következő habfürdőig.
Időbe telt, míg megértettem, hogy az igazi önszeretet nemcsak kedvesség önmagunkhoz, hanem kőkemény munka is. Hogy nem elég megnyugtatni a bennem élő gyereket — fel kell nevelnem őt. Meg kell adnom neki azt, amit gyerekként nem kapott meg, és ez pontosan ugyanolyan kemény meló, mint bármilyen gyerek felnevelése. És néha kell hozzá egy jó nagy adag „kemény szeretet”.
Az önszeretet én ma már sokkal inkább abban látom, hogy akkor is lemegyek a konditerembe, amikor a legszívesebben beburkolóznék a takaróba és eltűnnék a világ elől. Nem azért, mert „kell”, hanem mert tartozom magamnak annyival, hogy vigyázzak a testemre. Hogy erős legyek. Hogy jót tegyek magamnak akkor is, amikor nem könnyű. A selfcare néha nem selyempizsama, hanem átizzadt edzőcipő.
Az önszeretet nekem az volt, hogy terápiára mentem, és ott szembe néztem dolgokkal, amik elől addig menekültem. Nem volt idilli; sokszor mentem haza úgy, mintha valaki kifacsarta volna a lelkemet. Volt, hogy úgy csuktam be magam mögött a pszichológusom ajtaját, hogy „most fizettem ki egy rakat pénzt azért, hogy rosszabbul érezzem magam, mint délelőtt voltam”. De tudtam, hogy ez is út része, és lehet, hogy most fáj, de egy pici darab a lelkemben helyre került. Mint amikor hosszú idő után végre kitakarítasz egy szobát, és bár közben káosz lesz, a végén fellélegzel.
Az igazság az, hogy az önszeretet nem mindig kellemes. Nem mindig puha és illatos. Nem a könnyebbik út. De ha igazán szereted magadat, nem is választod a könnyebbik utat – mert tudod, hogy az, aki vagy, megéri a fáradtságot.
