Mindannyiunknak van egy olyan barátja, akinek a pénzügyi valósága köszönőviszonyban sincs a miénkkel. Nekem is. Szeretem őt, csodálom a kitartását és teljesen őszintén mondhatom, hogy a legkevésbé sem irigylem az életvitelét vagy azt, amin átment, de néha, amikor megszólal, legszívesebben beletemetném az arcomat a kapucsínóhabba.
A leggazdagabb barátom vagyona ugyanis nem hét-, nyolc-, de nem is kilencjegyű – szóval azt hiszem, bátran mondhatjuk, hogy nagyon sokra vitte az életében. Ugyan kapott egy kis hátszelet gyerekkorában, de ezzel együtt nehézségekkel is szembesült, és nagy felelősséget tettek a vállára. Ráadásul hamar egyedül maradt és gyerekként kellett megoldania rengeteg olyan dolgot az életében, amivel a kortársai csak sokkal később szembesültek. Jó eséllyel éppen ez járult hozzá ahhoz, hogy ilyen hatalmas vagyonra tett szert – ahogyan ahhoz is, hogy fiatalon szembesülnie kellett olyan egészségügyi panaszokkal, amikkel mi csak jóval később vagy egyáltalán nem találkozunk.
A nagy vagyon felelősség és sokszor állandó stressz
Nem csak azért, mert gyakran túl sok forog kockán az üzletkötések során, hanem mert akik céget vezetnek, azok másokért is felelnek. A barátomnak nem ritkán kell olyan döntéseket hoznia, amikkel senki sem nyerhet igazán – de egy sikeres üzletembernek tudnia kell eltekinteni az érzelmi vonaltól. Ez pedig – hasonlóan a nagy bukásokhoz, a kifizetések csúszásához, vagy éppen az alvilági szálak felbukkanásához – álmatlan éjszakákhoz vezet. Olvass még a témában
18 kilométer spirituális kaland: az új olasz szent ösvény, amit kevesen ismernek
Úgy érzed, soha nincs elég pénzed? Szakértői tippek, amikkel túljutsz a mélyponton
Válaszd ki a legnagyobb félelmed és meglepő dolgokat tudsz meg magadról
„Mindig ő volt a Bezzeggyerek” – 3 jel, hogy toxikus a kapcsolatod a testvéreddel
A barátom még így is meglepően két lábbal áll a földön, de azért akarva-akaratlanul is hallok tőle olyan mondatokat, amiktől felszalad a szemöldököm.
„Az emberek egyszerűen már nem akarnak keményen dolgozni.”
Gyakran hallani ezt olyanoktól, akiknek a kemény munka régóta egyet jelent a jólét fokozásával, nem pedig a napi túléléssel. A mi „teljesítménykényszeres” kultúránkban azt sulykolják belénk, hogy ha elég sokat teszel le az asztalra, eléred az álmaidat. Aláírom, én is sok olyan embert ismerek, akiknél ez bejött sőt, ha ahhoz képest nézem az eredményeimet, honnan indultam, én is büszke lehetek magamra. De mi van azokkal, akik három műszakban dolgoznak, mellékállást vállalnak, és mégis alig jönnek ki a hónap végén?
Amikor egy sikeres ember ezt a monológot említi, figyelmen kívül hagyja, hogy a kemény munka nem mindenki életében egyenlő automatikusan a sikerrel. Ez a narratíva bűntudatot kelt azokban, akik a kiégés szélén állnak, mégsem jutnak egyről a kettőre. Azt sugallja, hogy a végeredmény a te hibád, mert biztosan nem akarsz „eléggé” dolgozni. Pedig néha a kemény munka csak arra elég, hogy ne süllyedj el…
„Ilyenkor nem szoktam különösebben figyelni az árakat.”
A hétköznapi életben szerencsére én sem kényszerülök minden egyes forint patikamérlegen való kimérésére, de amikor egy autónál vagy egy nyaralásnál hangzik el ez a mondat, az szinte fáj. A gazdagok számára a választás szabadsága természetes állapot: nem kell megnyitniuk a banki applikációt a pénztárnál, hogy megnézzék, átmegy-e majd a kártyájuk és nem kell különösebben agonizálniuk azon, hogy a kinézett repülőjegy 60 000 vagy 600 000 forintba kerül-e.
Számunkra, „hétköznapi” emberek számára ez a fajta passzivitás és gondtalanság egy elérhetetlen luxus (és ezt úgy írom, hogy pontosan tudom, az én életszínvonalam sok mindenkinek szintén luxusnak számítana). Ettől még bosszantó, mert egy-egy ilyen mondat időről időre emlékeztet arra a mentális teherre, amit a folyamatos kalkulálás jelent.
Rengeteg embernek az árcédula nem információ, hanem döntési kényszer – ez sokan elfelejtik.
„Egyszer élünk, nem igaz?”
Könnyű nagylábon élni, ha tudod, hogy bármi történjék, az életszínvonalad nem fog drasztikusan változni, hiszen annyi befektetésed van, hogy az unokád is vígan élhet anélkül, hogy bármit keresztbe kellene tennie.
Amikor a gazdag barátom viccesen „rá akar beszélni” egy olyan költésre, ami nemcsak a havi, hanem nagyjából az éves stabilitásomat veszélyeztetné, akkor azt nehezen tudom kedvességnek venni. Ez inkább a perspektívalátás hiánya, még ha pontosan tudom is, hogy az ilyen mondataiban több a humor, mint a komolyság – de közben az is egyértelmű, hogy ha igent mondanék, rajta nem múlna a megvalósítás.
Mindenesetre nem segít, ha a gazdag barátok a nemleges válasz miatt még bűntudatot is próbálnak ébreszteni bennünk, azt sugallván, hogy „túlságosan rágörcsölünk a pénzre”.
„Pénzt csak pénzből lehet csinálni.”
Értem, miért jogos ez a megállapítás, de a barátom gyakran elfelejti, hogy ami neki „hosszú távú kamat” vagy egy „izgalmas rizikó”, az nekünk a házunk ára. Egy felsőosztálybeli ember számára az „olcsó” és a „befektetés” fogalma egészen mást jelent, mint nekünk.
Míg ők azért vásárolnak ingatlanokat vagy részesedéseket, hogy az életük még kényelmesebb és jövedelmezőbb legyen, addig sokaknak áthidalhatatlan szakadék tátong a szükségleteik és a vágyaik között. Egy gazdag ember számára a pénzkezelés sokszor stratégiai játék, másoknak viszont az extra kiadás azt jelentheti, hogy a következő hónapban gondok adódnak a mindennapos megélhetéssel.
Persze lehetne ezen a négy mondaton – és még jó páron – naphosszat rágódni. Lehetne vitatkozni a társadalmi ollóról vagy a különbségek igazságtalanságáról. De rájöttem: nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy szeressük egymást. Ő emlékeztet arra, hogy az élet néha nagyobb és merészebb, mint amit az én világom láttatni enged, én pedig időről időre visszahúzom őt a valóságba. Bosszantanak-e a mondatai? Időnként borzasztóan. De a nap végén sosem azért keressük egymást, mert olyan a bankszámlánk, amilyen.
