Kilenc óra ötvenkettő volt, ott ültem a kanapén, a telefon képernyője sötét, és én vártam. Két éve minden este pontosan ekkor hívott, mire a fogkefémet is kiöblítettem, már a nevét mutatta a kijelző. Aznap este viszont az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen jó, hogy nem hív, mert épp egy sorozatot néztem, és nem akartam megszakítani. Ez volt az a gondolat, amitől megijedtem. Nem az, hogy nem csörgött a telefon, hanem az, hogy örültem neki.
Amikor a megszokott rituálé lassan eltűnik
Két évig voltunk együtt, és az elején olyan volt, mint egy jól bejáratott rituálé: minden este beszéltünk, hosszan, semmiségekről, arról, hogy mit ebédelt, hogy a főnöke megint kiakasztotta, vagy hogy találkoztunk-e aznap az utcában egy vicces kutyával. Aztán lassan, észrevétlenül ezek a hívások rövidebbek lettek. Előbb húsz perc, aztán tíz, aztán már csak annyi, hogy „szia, jól vagy, szia”. Nem vettem észre, mikor kezdődött a zsugorodás, mert olyan apránként történt, mint amikor valaki minden nap egy fokkal lejjebb veszi a fűtést, és egyszer csak azon kapod magad, hogy kabátban ülsz otthon.
Lassan rájöttem, hogy már nem is hiányzott.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Csütörtök reggel elküldjük a hét legolvasottabb Szerelem-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
