Ma már teljesen természetes, hogy egy házasulandó pár táblázatokkal, árajánlatok tucatjaival és komoly pénzügyi elemzéssel vág neki a nagy nap megszervezésének.
A lagzi végén, a borítékok bontogatásakor pedig szinte mindenkinél elhangzik a bűvös mondat: „Na, vajon kijöttünk nullára?”
A drága dekoráció nem garancia a jó bulira
A húszas éveim elején-közepén felszolgálóként és pultosként dolgoztam hétvégente, így tucatnyi esküvőt láttam testközelből, a kulisszák mögül. Ha valami, ez a tapasztalat megtanított arra, hogy a rendezvény költségvetése és a hangulat között nem feltétlenül van egyenes arányosság. Olvass még a témában
Sokszor láttam, hogy a legszerényebb büdzséből összerakott lagzik lettek a legemlékezetesebbek, ahol tényleg reggelig tartott a tánc és áradt a felszabadultság a vendégekből. Ezzel szemben a túl szép, patikamérlegen kiszámolt és csillagászati összegekbe kerülő esküvőkön nem egyszer volt feszült a légkör annak ellenére, hogy a pár láthatóan mindent megtett a vendégekért.
Természetesen akadt kivétel, de az extra kiadások ritkán váltották meg a világot – arra viszont tökéletesek voltak, hogy vendégek és ünnepeltek egyaránt kellő mennyiségű fotóval villoghassanak a Facebookon. Természetesen mindenki úgy szervezi élete nagy napját, ahogy az az álmaiban szerepel, és a saját pénztárcájához mérten hoz döntéseket, ez így kerek. De amint a külsőségek mögött megjelenik a megtérülés kényszere, a tökéletesen megkomponált eseményen is óhatatlanul felsejlik a nyers matek – ami ritkán szokott jól elsülni.
Az ezerforintos boríték esete
Ahogy a párok egyre később házasodnak meg – gyakran öt-tíz év együttélés után –, a régi hagyomány, miszerint háztartási gépeket, edénykészletet vagy egyéb hasznos dolgokat kapnak nászajándékba, teljesen kikopott a köztudatból. Maradt a borítékos rendszer, ami viszont óhatatlanul behozza a rideg anyagi elvárásokat.
Egy ismerősöm mesélte, hogy a menyasszonytánc után, az egyik kibontott borítékukban mindössze ezer forint lapult. Ez a mai árak mellett már egy jobb kávéra sem elég, nemhogy a vacsora és az italok töredékére. Belegondolni, hogy egy rokonod, egy barátod (és az ő családja) úgy érzi, hogy ennyit ér életed egyik legfontosabb eseményére a meghívás, finoman szólva is gyomorszorító érzés. Ráadásul az illető kiléte jó eséllyel sosem fog kiderülni.
De ha mélyebbre ásunk ebben a kérdésben, igazából nem is kell, hogy kiderüljön.
Hiszen a menyasszonytánc nem egy „kötelező adó”, és elvileg senki sem azért hívja meg a szeretteit, hogy utólag kifizettesse velük a számlát.
Enélkül a belátás nélkül viszont marad a kétoldalú szorongás: a pár azon stresszel, hogy visszahozza-e az árát a buli, a meghívott vendég pedig azon, hogy ki tudja-e fizetni a „belépőt” – vagy inkább mondja le a nyaralást miatta.
De hogyan jutottunk idáig?
Gyerekkoromból az egyik legélénkebb, legszívmelengetőbb emlékem egy igazi, hamisítatlan falusi lakodalom. Hatalmas sátor állt az udvaron, az egész falu együtt töltötte a káposztát, mindenki dekorált, beleadta, amit tudott, ami termett a portáján. Amikor pedig hajnalban-reggel tájt véget ért a mulatság, a vendégsereget szétosztották a környékbeli házak között, senki sem fizetett a szállásért. Óriási, felejthetetlen élmény volt ezt számomra megtapasztalni, mert (kis)városi gyerekként nálunk már akkor sem volt ilyen szintű közösségi esemény az esküvő.
Ha visszatekintünk a huszadik század közepére vagy a vidéki Magyarország hagyományaira, a házasságkötés nem egy megvásárolt szolgáltatáscsomag volt, hanem igazi közösségi összefogásként működött. A sátrat a szomszédok ácsolták, a húst a saját nevelésű állat adta, a süteményeket pedig a rokonok sütötték hetekig. A rendezvény kiadásai és munkálatai eloszlottak a családok között, a cél pedig az új pár közös életének elindítása volt, nem pedig a státusz felmutatása.
A gyökeres szemléletváltás a kilencvenes években, a fogyasztói társadalom és a rendezvényipar berobbanásával kezdődött el igazán. Megjelentek az esküvőszervezők, a különféle ceremóniamesterek és a prémium catering cégek, amivel az esküvő finanszírozása és logikája teljesen megfordult. Ma már sokkal jellemzőbb, hogy a pár egy személyben meghitelezi (akár szó szerint) az egész rendezvényt, a vendégek pedig a borítékkal utólag kifizetik a rájuk eső részt (vagy annak egy részét).
Innen pedig már csak egyetlen lépés volt, hogy a házasságkötésre úgy kezdjünk el tekinteni, mint egy induló vállalkozásra, amelynél elvárjuk, hogy a nap végén megtérüljön a befektetett tőke.
Végső soron az esküvő ma is az, ami régen volt: egy új közös élet elindításának a szimbóluma. Csak épp a kalákát felváltotta a számlatömb, a segítőkész szomszédokat pedig a méregdrágán dolgozó szolgáltatók serege.
De miközben a tökéletes látványt megvásárolhatjuk, a lényeget még ma sem lehet pénzért beszerezni. Ha visszagondolok rá, milyen volt, amikor 15 éve a pultban álltam, nem a tökéletes dekoráció és a hatalmas torta emléke ugrik be, hanem a hajnali mezítlábas tánc, a reggeli medencébe ugrálás és az örömapa beszéde, amitől még nekem is könnybe lábadt a szemem. Szerencsére a valódi emlékek még mindig adómentesek.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
