Véleménycikk: Schuszter Borka
Sokáig azt hittem, hogy a jó ember ismérve az, hogy mindig elérhető. Hogy segít, alkalmazkodik, megérti a másikat, és nem csinál problémát abból, ha egy kicsit kényelmetlen neki valami. Büszke voltam arra, hogy sok mindent elbírok. Hogy lehet rám számítani. Hogy én vagyok az, aki megoldja, aki összehangol, aki nem sértődik meg könnyen.
Közben viszont egyre fáradtabb lettem.
Kívülről ennek nem voltak azonnal látható jelei. Tettem a dolgom, jelen voltam a kapcsolataimban, dolgoztam, figyeltem másokra. Belül viszont folyamatosan azt éreztem, hogy valami túl sok. Hogy mindenkinek van hozzáférése az időmhöz, az energiámhoz, a figyelmemhez – én pedig közben valahogy saját magamhoz nem férek hozzá. Olvass még a témában
Azt hiszem, azért volt ennyire nehéz határokat húznom, mert összekevertem őket az elutasítással.
Ha nemet mondok, akkor önző vagyok. Ha nem reagálok azonnal, akkor csalódást okozok. Ha jelzem, hogy valamire nincs kapacitásom, akkor rossz barát, rossz partner vagy rossz ember leszek. Legalábbis sokáig ezt hittem.
Közben a félelem vezérelt
Pedig a valóság inkább az volt, hogy annyira féltem mások attól, hogy mások nem fognak szeretni, ha nemet mondok nekik, hogy közben teljesen figyelmen kívül hagytam a saját szükségleteimet.
Rengeteg olyan helyzetre mondtam igent, amihez valójában semmi kedvem nem volt. Olyan beszélgetésekben maradtam benne, amik leszívták az energiámat. Olyan emberek problémáit próbáltam megoldani, akik ők maguk igazából nem próbáltak tenni a megoldásért. És közben egyre inkább azt éreztem, hogy nincs levegőm.
Lassú és fájdalmas felismerés volt, hogy nem lehet úgy hosszú távon jól működni, ha az ember folyamatosan saját maga ellen dolgozik.
Tudtam, hogy változtatnom kell, de azt is tudtam, hogy ezt csak apró dolgokkal tudom elkezdeni.
Nem vettem fel rögtön a telefont. Nem válaszoltam azonnal minden üzenetre. Megengedtem magamnak, hogy legyenek esték, amikor egyszerűen nem akarok beszélgetni senkivel. Először egészen nevetségesen nehéz volt ezeket meglépni. Konkrét bűntudatom volt attól, hogy nem vagyok állandóan elérhető.
Aztán lassan elkezdtem észrevenni valamit: a világ nem omlott össze.
Az emberek többsége nem sértődött meg. Sőt, sokszor észre sem vették azt a határt, amit én belül akkora ügynek éltem meg. És persze voltak olyanok is, akiket zavart a változás. Akik hozzászoktak ahhoz, hogy mindig alkalmazkodom, mindig ráérek, mindig rendelkezésre állok.
Ez viszont nagyon fontos felismeréshez vezetett
Amikor elkezdesz határokat húzni, néhány kapcsolat valóban megváltozik. De sokszor nem azért, mert te rosszabb ember lettél, hanem mert megszűnik egy dinamika, ami addig főleg abból működött, hogy te folyamatosan túllépted a saját határaidat.
A legnagyobb változás mégsem a kapcsolataimban történt, hanem bennem.
Sokkal nyugodtabb lettem. Kevésbé feszült. Már nem érzem állandóan azt a belső kapkodást, hogy mindenkinek meg kell felelnem egyszerre. És ami meglepő: mióta jobban védem az energiámat, sokkal őszintébben tudok jelen lenni másoknak is.
Mert teljesen más úgy segíteni valakinek, hogy közben nem merülsz ki teljesen.
Azt is megtanultam, hogy a szeretet nem attól valódi, hogy az ember mindig mindent eltűr.
Sőt. Néha éppen az a legőszintébb dolog, amit megtehetünk, hogy kimondjuk: eddig tartok. Erre még van kapacitásom, erre viszont már nincs. Most pihenésre van szükségem. Most magamat kell előre vennem.
Régen azt hittem, ettől majd kevésbé leszek szerethető.
Most már inkább azt érzem, hogy ezzel kezdtem el végre én is szeretni saját magam.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
