Véleménycikk: Schuszter Borka
Az imposztorszindróma egy furcsa, nehezen megfogható állapot. Kívülről nézve minden rendben van: haladunk, sikereket érünk el, pozitív visszajelzéseket kapunk. Minden rendben van, talán néhányan még irigylik is az életünket. Belül viszont ott motoszkál egy állandó kétely: mi van, ha mindez csak véletlen? Mi van, ha egyszer kiderül, hogy valójában nem is értesz annyira ahhoz, amit csinálsz?
Sokáig azt hittem, ezzel csak én vagyok így. Hogy mások magabiztosabbak, rátermettebbek, és valahogy „jogosabban” vannak ott, ahol tartanak az életben. Aztán egyre több beszélgetésből derült ki, hogy ez egyáltalán nem egyedi élmény. Az imposztorszindróma kifejezetten gyakori, különösen azoknál, akik folyamatosan fejlődni akarnak, és nem elégszenek meg azzal, amit már tudnak.
Én is küzdök vele
Nem egyszer fordult elő, hogy visszautasítottam egy felkérést, mert úgy éreztem, nem én vagyok a legalkalmasabb rá. Hogy biztos van valaki, aki jobban ért hozzá, aki magabiztosabban tudna megszólalni az adott témában. Aki tényleg értene ahhoz, amiről én csak úgy tennék, mintha értenék – aztán láttam, hogy mások, akik semmivel sem tapasztaltabbak vagy képzettebbek nálam, lecsaptak a lehetőségre. Olvass még a témában
Csak mert ők nem féltek. Nem láttam rajtuk azt a belső bizonytalanságot, ami bennem sokszor szinte bénító erővel jelenik meg. Ők nem aggódtak azon, hogy majd valaki számon kéri rajtuk a magabiztosságukat. Én igen.
Ez a fajta szorongás alattomos. Képes észrevétlenül beszűkíteni a lehetőségeidet. Olyan döntéseket hozol miatta, amik kívülről racionálisnak tűnnek, valójában viszont a félelem vezérli őket. És a legrosszabb az, hogy közben még meg is tudod magyarázni magadnak, miért volt „jó döntés” hátralépni.
Nálam az első fordulópont az volt, amikor elkezdtem tudatosítani, mi történik. Amikor rájöttem, hogy nem az a kérdés, valóban alkalmas vagyok-e valamire, hanem az, hogy elhiszem-e magamról, hogy az vagyok. Ez persze nem oldott meg mindent egyik napról a másikra, de adott egyfajta távolságot. Már nem omlottam teljesen össze ezekkel a gondolatokkal.
Ami még segített, az a visszajelzések komolyan vétele. Korábban hajlamos voltam minden pozitív visszajelzést szerencsének betudni, a kritikákat viszont túlhangsúlyozni. Ma már próbálok tudatosan figyelni arra, hogy ha valaki elismeri a munkámat, azt ne söpörjem félre automatikusan. Nem mindig könnyű, de idővel kicsit kiegyensúlyozottabb lett a kép.
Fontos volt az is, hogy elkezdjek beszélni erről. Amikor kimondod, hogy bizonytalan vagy, gyakran kiderül, hogy a másik is az. Ez nem oldja meg a problémát, de normalizálja az érzést. Kevésbé érzed magad egyedül vele, és talán kevésbé tűnik végzetesnek is.
És persze ott van a nagyon gyakorlati megközelítés: néha egyszerűen bele kell állni a helyzetekbe. Nem akkor, amikor már teljesen készen állsz – mert ilyen pillanat valószínűleg soha nem jön el –, hanem akkor, amikor még épp csak elégnek érzed magad hozzá. Ezek a tapasztalatok lassan, apránként építik az önbizalmat.
Benne van a bukás lehetősége is
Számomra azonban talán a legfontosabb felismerés az volt, hogy nem csak arról kell meggyőznöm magam: igenis értek ahhoz, amit csinálok, és kiérdemelten vagyok ott, ahol vagyok. Hanem arról is, hogy el tudjam fogadni a bukás lehetőségét.
Mert lehet, hogy egyszer tényleg kiderül valamiről, hogy túl nagy falat volt nekem. Lehet, hogy mások is látják majd egy hibámat, egy rossz döntésemet vagy egy félresikerült próbálkozásomat. Ez benne van a pakliban.
De egy idő után rájöttem, hogy ezt a kockázatot nem lehet kikerülni. Ha mindig csak azt vállalom el, amiben teljesen biztos vagyok, akkor valójában egy helyben maradok. A fejlődéshez viszont szükség van arra, hogy néha túl nagyot vállaljunk. Ez is csak része a játéknak.
