Az Európai Unió néhány éve elfogadta azt az irányelvet, amely kötelezővé teszi a bértranszparenciát a tagállamokban. Röviden: a munkáltatóknak átláthatóbbá kell tenniük a fizetéseket, már az álláshirdetésekben fel kell tüntetniük a bérsávokat, és a munkavállalók jogot kapnak arra, hogy információt kérjenek az azonos munkakörben dolgozók átlagbéréről – nemek szerinti bontásban is.
A cél egyértelmű: csökkenteni és végső soron megszüntetni a nemek közötti bérszakadékot.
Sokan már most feszengenek ettől. Hallom az érveket:
„Ez csak irigységet szül.” „Szétszedi a csapatot.” „A fizetés magánügy.”
Nem csodálkozom, miután egész életünkben egy olyan közegben szocializálódtunk, ami tabuként kezelte a pénzt, a bértábláink kiteregetése minden bizonnyal kellemetlen lesz. Főleg azoknak, akik eddig a homályban érezték magukat biztonságban. De én azt gondolom, pontosan erre a kényelmetlenségre van szükségünk. Olvass még a témában
Amíg a pénz tabu, addig a visszaélésekről sem tudunk nyíltan tárgyalni
A fizetésről beszélni nálunk még mindig szinte illetlenség. Mintha szégyellnünk kellene, ha jól keresünk – és még inkább, ha keveset. Pedig a bér nem más, mint egy tranzakció eredménye. Időt, tudást, energiát adunk, cserébe pénzt kapunk. Ebben önmagában nincs semmi titokzatos vagy erkölcstelen. Miért kellene suttogva beszélni róla?
A titkolózás fenntart egy rendszert, amelyben könnyű különbséget tenni úgy, hogy az érintettek nem is tudnak róla. A nemek közötti bérszakadék nem azért létezik, mert a nők kevésbé dolgoznak keményen. Hanem azért, mert a rendszer sokszor észrevétlenül máshogy árazza be ugyanazt a teljesítményt.
Több mint tíz éve dolgoztam már szövegíróként, amikor egy véletlen beszélgetésből megtudtam, hogy bizonyos projekteknél a férfi kollégáim akár tízszer annyit kérnek el, mint én. Tízszer. Nem azért, mert jobbak voltak. Nem azért, mert több tapasztalatuk volt. Egyszerűen mert máshonnan indultak, mást tartottak „reálisnak”, és talán magabiztosabban is tárgyaltak.
Én addig azt hittem, korrekt vagyok. És közben fogalmam sem volt arról, hogy mennyire aluláraztam magam.
Ha ezt korábban tudom, valószínűleg egészen máshol tartok most az életemben. Több tartalékkal. Nagyobb mozgástérrel. Kevesebb kompromisszummal.
A bértranszparencia pontosan az ilyen helyzeteket előzheti meg
Nem azért, mert mindenki ugyanannyit fog keresni. Hanem azért, mert láthatóvá válik, ha indokolatlan különbségek vannak. És ami látható, azzal már lehet mit kezdeni.
Sokan attól tartanak, hogy az átláthatóság feszültséget szül majd a munkahelyeken. Szerintem a feszültség már most is ott van – csak rejtve. Biztosan most is sokan sejtik, hogy nincsenek megfizetve, de ezt nem tudják bizonyítani. Nem tudnak érdemben tárgyalni sem a bérükről, hiszen ez egy olyan egyezkedés, amiben a munkáltatójuk igen, ők viszont nem ismerik az összes tényezőt.
Szóval igen, lesznek, akiket fel fog idegesíteni az új rendszer. Azokat, akik eddig többet kaptak annál, mint amit a teljesítményük indokolt volna. Vagy azokat, akik tudták, hogy egy kolléga kevesebbet keres, de nem volt érdekük ezt szóvá tenni. Az átláthatóság kényelmetlen, mert tükröt tart.
De talán épp ez a legjobb, ami történhet velünk.
Mert hosszú távon az igazságosság nem rombolja a bizalmat, hanem építi. Egy olyan munkahelyen pedig, ahol a bérezési elvek világosak, kevesebb a találgatás és több az egyenes beszéd. És szerintem mindannyian ilyen helyen szeretnénk dolgozni.
