Állt a sír mellett összetörten, megviselten, látszott rajta, hogy olyan elveszettnek érzi…
A tavasz első napsugarai lágyan simogatták könnyel áztatott arcvonásait. Állt a sír mellett összetörten, megviselten, látszott rajta, hogy olyan elveszettnek érzi magát, mint még soha. Egy röpke hónap alatt omlott össze körülötte a világ: férje váratlan rosszulléte, idegőrlő várakozás a vizsgálatokra, a diagnózis kérlelhetetlen ítélete, az elkezdett, de befejezésre már nem kerülő kezelés-sorozat, a fájdalom embert-próbáló kínjai, a segíteni akarás, a tehetetlenség, és a felismerés: nincs tovább.
Álltunk csendben a sír mellett, a föld-darabok tompán puffantak a koporsón, virágok, koszorúk százai takarták be a hantot; s valamennyiünk fejében ott zakatolt a gondolat: tetszik vagy sem, előbb vagy utóbb ide kerül mindenki. A temető magas kőkerítése mellett autók és kamionok zajos hada haladt, vonatok jöttek-mentek őrült kattogással, s miközben mi eltemettünk egy jó embert, odakinn az élet száguldott tovább.
Jó lenne, ha nem csak ilyenkor lennénk képesek megállni.