Emlékszem kisebb koromban mindig irigykedve néztem más testvéreket, irigyeltem a filmekből és a könyvekből ismert összetartó nővéreket, és arra vágytam, hogy bárcsak nekem is ilyen viszonyom lenne a sajátommal. Felnőttként – igaz nem úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva –, de megkaptam az áhított testvért, akire vágytam.
Amíg még kicsi és nem beszél
Tudom jól, hogy épp úgy megvan a maguk keresztje az idősebb és a fiatalabb testvéreknek, legyen szó nővérekről, fivérekről vagy épp fiú-lány testvérpárokról. Közöttünk két év van a nővéremmel, és bár úgy tűnhet, hogy ez igazán ideális korkülönbség, már csak felnőttként tapasztalhattam meg, hogy milyen előnyei is vannak egy nővérnek. Gyerekként nem volt felhőtlen az öröme a születésemkor. Gyakran hallottam a szüleinktől a történeteket, hogy féltékeny volt rám, nem értette, hogy miért nem csak ő van a középpontban.
Persze a kistesó mindig rajong a nagyobbért, így mentem utána mindenhova, hajthatatlan voltam és lelkes, hasonlítani akartam és olyan lenni, mint ő. Pedig természetünknél fogva vagyunk nagyon mások. A gyerekkori közös játékok nálunk sosem a kölcsönösségen alapultak, inkább csak meg akartam felelni az elképzeléseinek, sokszor csupán azért a pár percért, amikor végre összhang volt közöttünk.
Bántani csak neki szabad
Ahogy nőttünk, úgy nőtt közöttünk a távolság is, érdeklődésben, jellemben és közös programokban.
Nem elég, hogy semmiben nem értettünk egyet, még kicsit rá is játszottunk mindketten a különbségeinkre.
Míg egyikünk sportos és vagány volt, aki nem félt kipróbálni magát új helyzetekben, a másikunk magának való, sarokban olvasós, aki inkább a képzeletében kalandozott. Persze voltak helyzetek, amikor igenis büszkék voltunk egymásra, a sikerekre, a különcségre, de egymáshoz nem igazán találtuk meg az utat. A kiskamasz kor küszöbén gyakran váltam nővérem gúnyolódásainak célpontjává, azonban azt sosem engedte, hogy más mondjon rám valamit. Bántani csak ő bánthatott és ha más tette, megvédett. Csak akkor tudtunk igazán összefogni, ha közös volt az ellenség.
Távolság, te drága!
Furcsa módon épp a távolság az, ami végül közelebb hozott minket egymáshoz. A középiskola után mindketten elég hamar elköltöztünk, más-más városban folytattuk az életünket, a tanulmányainkat. Már nem ismertük egymás barátait, mindennapjait, fogalmunk sem volt róla, hogyan él a másik. Aztán egyszer csak a semmiből úgy alakult, hogy elutaztam hozzá. Kiderült, hogy az egyetemi barátai közül sokan egyidősek velem.
Hirtelen már nem a fura kistesó voltam, hanem a jófej testvér a másik városból, akit mindig szívesen látnak.
A távolság hirtelen akkorára nőtt fizikailag közöttünk, hogy elkezdtünk hiányozni egymásnak és újra – vagy talán most először életünkben – elkezdtünk húzni egymás felé.
Támaszom
Estig tudnám sorolni a gyerekkori sérelmeimet, amik a nővéremmel kapcsolatosak és valószínűleg ő is így van ezzel. Most, hogy már neki is vannak gyerekei – két lány –, mindent más színben látunk. A fizikai távolság megmaradt, és bár most is vannak időszakok, amikor kevesebbet találkozunk és beszélünk, de a lelki távolság egyre fogy közöttünk.
Más szemmel néz rám, mióta a második lánya is megszületett. Már külső szemlélőként látja azt is, hogy milyen kisebbik lánynak lenni. Bár a viszonyunk továbbra sem olyan, mint a filmekben és a könyvekben lévő testvérpároké, de stabil és sziklaszilárd, és ez nekem többet ér mindennél. Nincs közöttünk üres fecsegés, de számíthatunk egymásra, minden gyerekkori sérelem ellenére. Ahelyett, hogy kidomborítanánk a különbségeinket, inkább örülünk minden apróságnak, ami közös bennünk.