Cuki babafotók, mosolygós esküvői képek és céges karácsonyi partik – ezek azok a témák, amiket az alábbi fotósok nem vállaltak, helyette viszont készítettek olyan képeket, amelyek akár teljes egészében átformálták azt, ahogyan ma a vizuális művészetekről beszélünk.
Diane Arbus
A 20.század egyik legismertebb fotográfusnője 1923-ban született New Yorkban, legkedveltebb témái a társadalom peremén élő, valami miatt különleges, szokatlan, nem sokszor látott és megmutatott emberek voltak. Fényképezett transzneműeket, nudistákat, vásári mutatványosokat, sztriptíztáncosokat és törpéket is, de egyszerű párokat, gyerekeket és idős embereket is.
Miközben azt mondta, tart attól, hogy a (kor nem túl politikailag korrekt jelzőjét használva) „szörnyszülöttek” fotósaként válik ismertté, egyszer azt is mondta: „Az emberek többsége úgy éli le az életét, hogy attól retteg, valamilyen trauma éli. A torz emberek a traumájukkal születtek. Ők már túljutottak ezen a próbán. Ők az arisztokraták.”
Arbus 1971-es öngyilkosságának évében is megosztó, sokakat megbotránkoztató fotókat készített és publikált, ebben az évben mondta róla azt Norman Mailer író, hogy Arbus kezébe fényképezőgépet adni olyan, mint egy gyerek kezébe éles gránátot.
Joel-Peter Witkin
A háború utáni évtizedekben az amerikai társadalom a fogyasztás, a viszonylag könnyen elérhető jólét és az élet élvezete felé fordult, és nem akart tudomást venni a világ bajairól. A ’80-as években azonban egyre több művész érezte úgy, hogy ezzel szembeszállva kell megmutatni a valódit, az igazit, a felszín alatt rejtőző csúfot.
Így volt ezzel Joel-Peter Witkin is, akit egyesek zseninek, mások beteg embernek tartanak: fényképezett bizarr tárgyakat, különös embereket és nagyon gyakran hullákat, bizarr módon összeeszkábált testrészeket is.
Saját elmondása szerint élete meghatározó élménye volt, amikor gyerekkorában szemtanúja volt egy autóbalesetnek, ami után az autós leszakadó feje egyenesen a lábához gurult.
Hogy mindez igaz-e, vagy csak egyike Witkin teljesen észbontó illúzióinak, biztosan senki nem tudja.
Jan Saudek
Karrierje korai szakaszában a cseh fotós egy pincében dolgozott, a kommunista titkosrendőrség elől bujkálva.
Munkáinak többsége mind a mai napig ilyen zárt terekben, szobákban készül, hogy aztán a különlegesen színezett képek szinte szétrobbantsák a kereteket a szürrealista szimbolizmussal, politikai metaforákkal és a szexszel.
Sok, sok, nagyon sok szexszel.
Témái és képei még a sokat látott, 21.századi közönségnek is néha soknak bizonyulnak, olyannyira, hogy például 2011-ben a Ballarat International Foto Biennále-ről kitiltották az egyik képét, mert túlságosan felkavarónak találták azt.
Robert Mapplethorpe
Fényképezte Andy Warholt, Deborah Harry-t és Patty Smith-et, portréfotóival elismert részese lett a New York-i vizuális művészeknek, de sokaknál kiverte a biztosítékot homoerotikus vagy szadomazochista képeivel, amelyekkel az amerikai kultúrháború első sorába állt.
1989-ben egy múzeum kitiltotta a szóló kiállítását, és ezzel szenvedélyes párbeszéd indult meg az úgynevezett „obszcén” művészet állami támogatásáról. Mapplethorpe fényképeivel mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy a művészet határairól és az alkotás szabadságáról beszélni kezdjünk.
Ja, és készített magáról egy önarcképet, amin a kamera felé fordított ánuszába helyez egy ostort.
Ha már a határok feszegetéséről van szó…
Andres Serrano
Nem csak vallási csoportokat haragított magára a Piss Christ című képével, Serranonak egész sorozatai vannak, amelyek megosztják a közönségét, ki gusztustalannak, ki megindítóan szépnek találja például a The Morgue (Hullaház) című sorozatának fotóit, amelyben gazdag színekkel, klasszikus festmények kompozícióit megidézve fényképezi a holttestek apró részleteit, például egy vágást vagy egy kis sebet a hófehér, márványos bőrön, amik már nem véreznek…
„Úgy használom a fényképezést, ahogyan egy festő használja a vásznát” – mondta egyszer a munkáiról.