Ivett felvette a legújabb ruháját – amit direkt erre az alkalomra vásárolt a piacon –, felhúzta olcsó kínai sportcipőjét, megigazította rakoncátlan tincseit, bezárta maga mögött az ajtót, és elindult a buszhoz.
„Hát elkezdődött!” – suttogta maga elé, amikor alig egyórás zötykölődés és félórás séta után befordult a patinás középiskola épületének ajtaján. Kettesével vette a lépcsőfokokat: fel sem nézett – csak ment, ment az osztályterme felé.
– Nocsak, nocsak, hát újra itt van a vidéki tyúkocska! Kot-kot-kot, hogy telt a nyarad Te falusi csirke? – állta az útját a magas szőke lány, aki büszkén viselte a neves ruhagyártók márkás darabjait. (Ivett gyors fejszámolásba kezdett: cipő 40 ezerért, farmer 30 ezerért, póló 10 ezerért, pulóver 15 ezerért… az ékszerekről nem is beszélve.) – Még mindig kecskefejéssel foglalkoztok? Vagy az idén birkákat kellett legeltetned?
– Hagyj békén! – próbált kitérni előle, de hiába.
– Most is bűzlesz – hiába öntöd magadra a piacon vett olcsó pacsulit, a trágyaszag lemoshatatlanul beleivódott a bőrödbe. Fúj… És milyenek a körmeid? És a tenyered? Biztos a gané villázásába kérgesedett ki – gúnyolódott tovább, a többiek legnagyobb örömére.
– Engedj el… – mondta Ivett vészjósló nyugalommal a hangjában, de a szőke ettől szinte vérszemet kapott:
– Amint látom, anyádék most sem voltak képesek eleget dolgozni ahhoz, hogy normálisan felruházzanak… mivel töltötték el az időt? Talán a végeláthatatlan szappanoperákat bámulták a tévében? Vagy lehet, hogy adakoztak ők is szegény vak Eszmeraldának a műtétjére, vagy Izaura felszabadítására, mint a többi falusi bunkó? – nevetett harsányan. De nem sokáig. A fájdalom váratlanul hasított a gyomrába. Összegörnyedve viselte a hátán szaporázó ütéseket.
Ivett erős markával megragadta a fájdalomtól nyüszítő szőkeség haját.
– Rám bármit mondhatsz. Sértegethetsz, kritizálhatsz, szekírozhatsz. De egyet jegyezz meg jól: anyámékat ne vedd a szádra, mert ez, amit most érzel, lágy simogatás ahhoz képest, amit ez a két ganézásban edzett kéz adni képes. Megértetted, te városi elkényeztetett majom? – úgy lökte a reszkető testet a földre, mint egy könnyű rongydarabot.
Ivett szégyellte magát a történtekért. Tudta, az erőszak nem vezet sehová, de két év megaláztatás után helyre kellett tennie a szőkét. Kettesével vette a lépcsőfokokat: fel sem nézett – csak ment, ment az osztályterme felé, és tudta, hogy szerencsére nem mindenki nézi le majd azért, mert vidéki, és szegény.