A halál modern kultúránkban tabunak számít, pedig ténylegesen olyan dologról beszélünk, amit garantáltan mindenki át fog élni. Egyelőre legalábbis kikerülhetetlen, hogy itt hagyjuk földi porhüvelyünket. De mi vár ránk akkor, ha kénytelenek vagyunk szeretteink haláltusáját végigkövetni?
Nem foglalkozunk a halállal
Sajnálatos módon egyre több olyan betegség nehezíti meg az emberek és a családtagok életét, amikkel korábban nem, vagy alig kellett foglalkozni.
Persze néhány évszázaddal ezelőtt egészen más gondokkal, bajokkal küzdöttek az emberek, nem is beszélve a háborúkról, amikor egyszerűen képtelenség volt elodázni a halál gondolatát.
Ehhez képest manapság nem vagyunk hajlandóak tudomást venni magáról a tényről, sokszor még akkor sem, akkor tényleg ildomos lenne a témával foglalkozni.
„Tudomásul kell vennünk mint az élet velejáróját” ‒ gondolatok a halálról
Úgy teszünk, mint ha a halál nem létezne, ezért aztán mindennél jobban sokkoló, amikor valamilyen formában bekopogtat a család életébe.
Nyilvánvalóan szó sincs róla, hogy minden nap szinte várni kellene valamilyen szörnyűséget, de helyén kellene kezelni a halált, hiszen attól, hogy nem veszünk tudomást róla, még valóságos tény marad.
Lassú kontra gyors halál
Ha választani lehetne, az emberek többsége a gyors és hirtelen halált választaná, egy pillanatnyi baleset formájában, vagy még szebben, örökre elaludni az álmok közepette.
Sajnálatos módon azonban – az eutanáziát félretéve – nem választjuk meg a halálunk idejét, és a természet útját tekintve a formáját sem.
Főleg ez az oka annak is, hogy már gyakran emberhez méltatlan körülmények közé kerülünk, vagy kerülnek szeretteink, ami kívülállóként, tehetetlenül nézve talán még fájdalmasabb tud lenni.
Ép ésszel nem feltétlenül lehet feldolgozni, amit az ember az elfekvőben, a kórtermekben lát.
Talán ezért van az, hogy időskorban – egyfajta védőfalként – gyakran komoly mentális problémák is nehezítik az észlelést.
A lassú halál tragédiája
A gyors halált is rettentően nehéz feldogozni, hiszen az váratlanul kopogtat be, s az embernek rögtön azok a dolgok jutnak az eszébe, amiket nem mondott el, nem tett meg.
Nem kért bocsánatot, nem mondta, hogy „szeretlek”, vagy, hogy „köszönöm”.
Mindig azt hisszük, hogy van idő, pedig egyszer úgy alakul, hogy már nem lesz mód a földi vallomásra. Ezzel szemben a lassú halál akár évekig, sőt, évtizedekig elhúzódhat, és nem csak a beteg, hanem a közvetlen hozzátartozók életét is megkeseríti.
Nem azért, mert gondoskodásra szorul az illető, hanem mert a legtöbb esetben úgy ápolja, táplálja, támogatja a család, hogy mindenki tudja, nincs esély a gyógyulásra.
Csupán a szintfenntartás, a fizikális fájdalomcsillapítás lehetséges, vagy sajnos sok esetben még az se.
Végignézni a halált
Ha nem kezelnénk tabuként a halált, akkor talán könnyebb lenne átvészelni a jelenlétét, még akkor is, ha nem éppen könnyűek a körülmények.
Sajnos hazánkban nincs kidolgozva megfelelő ellátásmód a súlyosan beteg emberek számára, a családtagok vagy pénzüket, vagy idejüket áldozzák a gondoskodásért, a kettő együtt nem igazán megy.
Persze, lehet, sőt érdemes is a különféle hospice szolgáltatásokat igénybe venni, hiszen ezek a szervezetek nem csupán a haldoklókon, hanem a családtagokon is segítenek, többek között pszichológiai tanácsadással.
Az említett nehézségek végett, vagy akár belső indíttatásból fakadóan sokan végignézik szerettük haláltusáját, a szerzett sebeket pedig a tabutéma miatt pedig akár egész életükben, feldolgozatlanul cipelik.
Mennyi idő van hátra?
Bár a halál percek alatt is bekövetkezhet, nem ez az igazán jellemző a hosszan fekvő, önmagukat ellátni képtelen emberek életében.
Általában a halál előtt némi javulás figyelhető meg, a beteg élénkebb, hovatovább vidámabb is lehet, amit a családtagok reménysugárként fognak fel.
Ám ez a tünet gyakran az utolsó lehetőség arra, hogy érdemben kommunikáljunk szerettünkkel, így ne szalasszuk el.
Rendkívül nehéz, ugyanakkor megismételhetetlenül szép valakit elbúcsúztatni a földi élettől, a halálközeli élmény pedig bennünk is sok mindent megváltoztathat.
Fontos, hogy arra törekedjünk, a szerettünk mindent megkapjon, kívánságait teljesítsük (ezek általában kérések a látogatásra). Ezzel nem csupán az ő lelki békéjét biztosíthatjuk, hanem a későbbi lelkiismeret-furdalást is elkerülhetjük.
A hit rengeteget segít
Elképzelhetetlenül sokat tud segíteni a hit, és nem csak annak, akit immáron túl közel érint a halál szele. A családtagok, rokonok számára is óriási erőt tud adni, ha hisznek abban, hogy a lélek nem lesz semmivé a földi élet után.
Erre vonatkozóan számtalan történet, könyv íródott, szinte nincs olyan ember, akinek az ismeretségi körében ne lenne valaki, aki kézzel fogható, megnyugtató példát tud hozni.
Ilyenek a csodával felérő búcsúzások, a sokatmondó utolsó szavak, az álmokban búcsúzó, immáron boldog betegek.
Higgyünk abban, hogy szeretteink az utolsó pillanatban is hallanak, de mindenképpen éreznek minket! Segítsünk, hogy ki tudjanak békülni életükkel, sorsukkal, családjukkal!
Lehet (de még inkább érdemes) velük szóban, gondolatban kommunikálni, a végső stádiumban pedig bátorítsuk őket arra, hogy félelem nélkül, nyugodtan lépjenek át a másik világba.
