Van, akinek a vasárnap délelőtt kisgyermekkortól kezdve a templomba járásról szól, másoknak a nagymama konyhájában felakasztott rózsafüzér az egyetlen „egyházi emlék”. És persze vannak olyanok is, akik a jógamatracon vagy a hegytetőn találják meg ugyanazt a benső csendet, amit mások a szertartásokban keresnek.
VIDEO Nyári horoszkóp: Mit hoznak idén nyáron a csillagok?
Én vallásos, de nem túl szigorú neveltetést kaptam: hittanórák, misék, nyári cserkésztáborok alkották gyermekkorom szerves részét. Aztán egy gimnáziumi filozófiaórán egy nagy bölcsesség után kattant be, hogy talán érdemes lenne felülvizsgálnom önmagamban ezt az egész kérdést. Ma már biztos, hogy nem férnék be egyetlen felekezeti rubrikába sem – mégis békésnek, stabilnak érzem magamat. Ez a kérdés pedig régóta izgatja a kutatókat is: tényleg jobb a lelkünknek, ha tartozunk valamilyen vallási közösséghez?
Mit talált a legfrissebb, hosszú távú kutatás?
Az egyik legnagyobb adatbázis, amellyel eddig dolgoztak a szakértők, az Understanding Society – British Household Panel Survey. 18 éven át követték több ezer brit felnőtt életét, akik átlagosan 44 évesek voltak a kezdéskor. 10 különálló időpontban tesztelték őket. A résztvevők minden fordulóban kitöltöttek egy 12 tételes, mentális egészségről szóló kérdőívet és értékelték az élettel való elégedettségüket is. Ezen felül a kutatók rákérdeztek arra is, milyen gyakran mennek istentiszteletre.
A válaszadók csupán 11-16 %-a mondta bármelyik mérésnél, hogy rendszeresen jár templomba, 50‑65 % soha nem tette be a lábát az épületbe, miközben 38 % egyenesen vallástalannak vallotta magát.
Vajon mit mutatott az eredmény?
A Bolognai Egyetem kutatója, Gabriele Prati azt modellezte, hogyan változott ugyanazon emberek lelkiállapota az évek alatt a templomba járási szokásaik fényében. Arra jutott, hogy nem látszik tartós, statisztikailag meggyőző kapcsolat a vallási részvétel és a jobb mentális egészség között.
Azaz: attól, hogy valaki rendszeresen jár misére, még nem garantált a magasabb jólléte – de az sem, hogy kevésbé lesz elégedett.
Miért nem működik egyértelmű „védőfaktorként” a templomba járás?
A kutatási eredmények fényében sokkal árnyaltabban érdemes tekinteni a vallás és mentális egészség kapcsolatára. A templomba járás önmagában nem váltja ki a belső egyensúlyt – és nem is feltétlenül vezet oda. Az viszont világos, hogy azok az emberek, akik stabil közösségi kapcsolatokkal rendelkeznek, akiknek az életében rendszeresen jelen van valamilyen önreflexív gyakorlat – legyen az ima, meditáció vagy akár csak egy csendes séta – általában ellenállóbbak a mindennapi stresszel szemben.
A kulcs tehát nem feltétlenül a vallásos keret, hanem a mögötte húzódó emberi igény: kapcsolódni valami nálunk nagyobbhoz, miközben biztonságos közegben élhetjük meg a kérdéseinket, bizonytalanságainkat, vagy épp a hitünket.
Ezért van az is, hogy sokan, akik nem sorolják magukat semmilyen vallási felekezethez, mégis beszámolnak arról, hogy életük kiegyensúlyozottabb, amióta rendszeresen járnak például egy meditációs csoportba, jógára vagy túrázó közösségbe. Ezek a keretek – ha valódi figyelemmel, elfogadással és bizalommal működnek – éppúgy betöltik a „lelki otthon” szerepét, mint egy templomi közösség.
A mentális jóllét nem attól függ, hány szertartáson veszünk részt, hanem attól, mennyire tudunk kapcsolódni – önmagunkhoz, másokhoz, a világ egészéhez. Vallásosnak lenni vagy épp nem lenni: egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. A kérdés az, hogy amit választasz, az valóban épít-e téged!
Cöliákia és mentális egészség: nem gondolnád, milyen kapcsolat lehet közöttük
