Amala és Kamala
1926-ban Joseph Amrito Lal Singh, egy bengáli árvaház igazgatója cikket publikált két gondozottjáról, Amaláról és Kamaláról.
Azt állította, hogy a lányokat egy, a dzsungel közelében élő férfi bízta a gondjaira, aki azt állította, hogy a lányokat egy odúszerűségben találta, és hogy minden bizonnyal egy farkas nevelte őket.
Az igazgató feljegyzéseket is készített a lányokról, és, noha egyesek szerint az egész történet csak kitaláció, ha mégis igaz, akkor ez minden idők legjobban dokumentált farkasgyermek-jelensége. A feljegyzések szerint a két kislány a térdén és tenyerén mászva közlekedett, főtt ételt nem fogadtak el, ruhát nem tűrtek magukon, karmoltak és haraptak. Olvass még a témában
A napfényre érzékenyek voltak, azonban remekül láttak a sötétben, fogékonyak voltak a szagokra, és állítólag még a félelmet is megérezték másokon. A lányok nem beszéltek, de esténként üvöltve hívták vadonban hagyott családjukat. A feljegyzések szerint a félelmen kívül más emberi érzelmet nem mutattak egészen addig, amíg Amala 1921-ben meg nem halt egy veseprobléma miatt.
