Az unokája nevét sem tudja a gonosz nagymama

Az unokája nevét sem tudja a gonosz nagymama

Címlap / Uncategorized @hu / Az unokája nevét sem tudja a gonosz nagymama

Nézte-nézte a fiatal, magas nőt, fekete göndör hajfürtjei lágyan keretezték hófehér arcát – mintha lánykori önmagát látta volna viszont.

Nézte-nézte a fiatal, magas nőt, fekete göndör hajfürtjei lágyan keretezték hófehér arcát – mintha lánykori önmagát látta volna viszont. Kék szemei telve voltak könnyel, amint az egy szál fehér rózsát a sírba dobta remegő kezével. „Nem is ismerte a nagyapját, mégis sajnálja? – csodálkozott rá unokájára az özvegy.

Micsoda rendes kis teremtés, milyen fájdalom ül az arcán. Vajon a mellette álló kisfiú az övé? Vagy a testvére lehet? De nem, az nem lehet. Hiszen Zsuzsának az első terhessége is csak többszöri vetélés és keserves próbálkozás után jött össze. Most is úgy áll apja sírja mellett, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, hozzá ide sem jött köszönni! Jobb is, mert megkapta volna a magáét, az biztos!

Személyesen nem is ismerte a nagyapját, csak régi fényképeken látta néhanap. amikor az édesanyja éppen selejtezést tartott a rég nem használt dolgai között. A családi fotók egy agyonkopott szürke borítékban végül mindig megmenekültek, és visszakerültek a masszív faragott régi komód legalsó fiókjába.

Anyja nem szívesen beszélt a gyermekkoráról, és arról, hogy nekik miért nem adatik meg a nagyszülőknél töltött boldog vakáció lehetősége. Míg mások órákig meséltek a vidéken töltött nyarakról, az izgalmas kalandokról, addig ők „kulcsos” gyerekként a forró flaszteren múlatták az időt.

Pedig de jó lett volna a mamánál cseresznyézni, szalonnát sütni, állatokat etetni, aludni a verandán, vagy bámulni a csillagokat. De semmi: soha egy levél, vagy képeslap, soha egy látogatás, soha egy karácsonyi ajándék, egy beteglátogatás, egy simogató tenyér – éltek, voltak és számukra mégsem léteztek évtizedeken át.

Zsuzsa látta miként mérte végig őket: ugyanazzal a kritikus-elviselhetetlen vesékig hatoló tekintettel, ami mindig annyira elbizonytalanította. Apja halálának hírét a megyei lapban megjelent gyászjelentésből tudta meg. Anyja még csak annyira sem méltatta sem őt, sem az apja emlékét, hogy táviratozzon neki. Nem. Nem ment oda hozzá. Nem mert.

Tudta: semmi jót nem várhat. Amiért 30 évvel ezelőtt összevesztek végül is beigazolódott. Hozzáment egy semmirekellőhöz, egy alkoholista szerencsejátékoshoz, aki miatt abbahagyta az egyetemet, és hátat fordított a fényes jövőjének, Csak akkor Ő ezt a szerelemtől nem látta. Vak volt, naiv, és szabadságra vágyott: el a szigorból, el a folyamatos elszámoltatás elől – el onnan, minél messzebb.

Mégis a kisfia lehet Zsuzsának, mert Anyunak szólította. Aranyos gyerek. Egy fiú unoka! Hogy örvendezne most a papa – ha nem hal meg oly hírtelen.Nem volt szép Zsuzsától, hogy nem szólt! Habár, ha őszinte akart lenni úgy tíz éve mintha érkezett volna valami díszes-flancos boríték tőle, de ők ki sem bontották, kidobták a sok fölösleges szórólappal együtt.

Egyedül maradt. Teljesen. Nagy ház, nagy kerttel, sok gonddal és bajjal, ráadásul az egészsége sem a régi már. De sebaj! Van házi gondozó szolgálat! Majd ők felügyelnek rá, ha baja lesz. „ De mi lesz veled egyedül azokon a végeláthatatlanul hosszú sötét éjszakákon?”– motoszkált fejében a kérdés minduntalan, amíg visszafelé sétáltak a kocsihoz.

„Történjen bármi, de oda akkor sem fogja betenni a lábát, azt, garantálom. Örökség ide vagy oda, amíg én élek egy gazszálat sem fog kapni belőle!” – fogadkozott újult erővel, majd szerencsétlenül belelépett egy mélyedésbe, kibicsaklott a lába, s a fájdalomtól letaglózottan elesett.

Mama! Mama! Tessék belém kapaszkodni, segítek felállni! – ugrott oda hozzá a fekete hajú fiatal nő, és a kisfiú ijedten. Zsuzsa is rögtön mellette termett, és közös erővel feltámogatták, és elkísérték a közeli padig.

Hívjunk mentőt? Nagyon csúnyán néz ki a bokád! – aggodalmaskodott a lánya, de ő képtelen volt válaszolni. fojtogatták az érzelmei, amelyek most egyszeriben lavinaként zúdultak rá. 30 évnyi hallgatás, 30 évnyi harag, 31 évnyi keserűség, 30 évnyi hiány.

– Ne…

– Szerintem jobb lenne, ha látná orvos, lehet, hogy el is tört – méregette a kisfiú az eldeformálódott végtagot.

– Ne… – nyögte újra.

– Nem makacskodhatsz. Ilyesmivel nem érdemes játszani! Elkísérünk, a kórházba, ne aggódj! – vette elő a telefonját a lánya.

Zokogni kezdett. Fekete ruhába burkolt testét rázta a sírás.

– Mondom én, hogy nagyon fáj, csak el akartad titkolni.

– Ne haragudjatok rám… Annyira… sajnálom – hüppögte.

– De Anya! Nem tehetsz róla, hogy ott volt az a lyuk! – csodálkozott Zsuzsa.

– Nem. Nem az elesés miatt… Kislányom! Még csak az unokáim nevét sem tudom… – mondta szégyenkezve.

Mindketten sírtak, összeborulva. Az eltékozolt évek összes keserűsége és fájdalma benne volt minden egyes könnycseppjükben.

VIDEO Üde tavaszi barackos smink

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!