Mégis miféle vigasz egy anyának, hogy a gyermeke hősi halált halt, ha meg kellett halnia?
Jól vigyázzunk, hogy amikor a történeteiket elmeséljük, ne essünk abba a csapdába, hogy a pátosz és az áhítat elhomályosítja a tényt, hogy mind egy brutális, embertelen tragédia áldozatai lettek. Hogy ami történik, az nem egy megosztásra váró kép, nem egy könnyfakasztó sztori, amit egy emoji szívecske elolvasása után tovább gördíthetünk, hanem a darabjaira hulló életük.
Beszéljünk ezekről az emberekről, de miközben beszélünk róluk, ne tápláljuk a háborús narratívát: ne tegyünk úgy, mintha harcba menni jó mulatság, férfi munka volna.
Mert amikor így teszünk, azzal kicsit mi magunk is igazoljuk a halálukat. Azzal kicsit saját magunknak tesszük könnyebben elviselhetővé azt, ami éppen történik a világban. És tudom, hogy enélkül nagyon nehéz. Hogy szinte feldolgozhatatlan – de annak is kell lennie. Emberek embereket ölnek. Nem baj, ha erre nem találunk magunkban magyarázatot, kapaszkodót vagy bármit, ami értelmessé teszi. Nem is szabad.
Egy háborúban nincs dicső halál. Nincs méltó halál, csak halál van, és pusztítás. Halál van, amit nem lehet elkerülni, helyzetek, amikben fel kell vállalni, hogy akkor én most meghalok, hogy más élhessen. Hősök vannak, és a hősök mögött tragédiák. Értelmetlen, ostoba pusztítás. És ezt soha nem szabad elfelejtenünk. Olvass még a témában
