Tekintsünk most el attól, hogy a történelmet a győztesek írják, és hogy az emberek a legkülönfélébb véleménnyel vannak arról, hogy melyik konfliktust ki kezdte, és hogy kik állnak a „jó” oldalon. Egy háborút nem lehet igazolni. Egy háborúra nincs elfogadható ok vagy magyarázat.
Egy ép lelkű ember a háború híreitől elborzad, gyomra görcsbe rándul, szájában érzi az undor, az iszony és a rettegés keserű ízét. A legelemibb, legemberibb dolog, hogy amikor valami ilyen felfoghatatlan borzalommal találkozunk, kapaszkodót keresünk. Reményt arra, hogy van még jó a világban. Hogy van, amiért érdemes. Hogy talán nem minden értelmetlenül történik.
És hogy kicsit bátorítsuk magunkat, dicsőítő énekekbe kezdünk. Pátoszos hangon beszélünk fiatal katonákról, akik szemébe néznek a halálnak, de nem adják fel talpalatnyi földjüket. Himnuszt zengünk a fiatalról, aki halálos sebet kap, amikor saját golyóálló mellényét egy gyerekre adja inkább. Magasztaljuk az anyákat, akik légópincékben hozzák világra a gyermekeiket, és az orvosokat, akik akkor is szakadatlanul dolgoznak tovább, amikor már a kórházat lövik. Olvass még a témában
Nem szeretném, nem is tudnám elvitatni a bátorságukat. Csak azt mondom, jól vigyázzunk, amikor a háború hőseiről beszélünk, mert a háború hősei tragédiát cipelnek a hátukon. Könnyeket és fájdalmat hagynak maguk után.
