Közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz, és ha őszinte vagyok magammal, nem pont így képzeltem ezt az élethelyzetet. Azt hittem, hogy mostanra minden összeáll majd: kiforrott karrier, stabil otthon, biztos háttér, család, és valamiféle nyugalom, ami abból fakad, hogy már nincs túl sok ismeretlen tényező. Ehelyett elváltam, egyedülálló szülőként nevelem a gyerekemet, és még mindig ugyanabban a lakásban élek, amelyet valaha induló otthonnak szántam. Akkoriban úgy hittem, néhány év, és továbblépünk belőle – most viszont sokszor ennek a fenntartása is komoly erőfeszítést igényel.
Ha mindez nem lenne elég, a karrierem sem lett egyenes vonalú történet. Nem egy célegyenesbe futó pálya, ahol már csak a babérokat kellene learatni. Ehelyett új és új projektekbe kezdek, olyan területeket is kipróbálva, amelyekhez korábban semmi közöm nem volt. Van bennem kíváncsiság, de közben bizonytalanság is – nem tudom, melyik próbálkozásból lesz hosszú távú út, és melyik marad kísérlet, és néha megijeszt a gondolat, hogy sosem lesz elég a tudásom, és örökké kell majd valami új területen bizonyítani.
És mindeközben ott van egy új szerelem. Egy kapcsolat, ami sok örömet ad, ami izgalmas és élettel teli – de azt még nem tudom, hogy vajon megadja-e majd azt a fajta biztonságot, amire néha vágyom. Nem tudom, hogy ez lesz-e a nagy megállapodás, vagy csak egy újabb állomás.
Olvass még a témában
Lehetne mindez félelmetes. Hiszen a társadalmi narratívában negyven felé közeledve az ember már „tudja, ki ő”, „tudja, mit akar”, és szépen építgeti a stabil életét, amibe hamarosan majd kényelmesen belehelyezkedhet. Én viszont nem érzem kudarcnak, hogy nem ez a helyzet. Sőt. Egyre inkább úgy látom, hogy a bizonytalanság nem feltétlenül hátrány, hanem szabadság.
Amikor nincs minden kőbe vésve, akkor még mindig rengeteg minden lehetséges. Nem érzem azt, hogy mostantól már csak a „B oldal” jön, hanem inkább azt, hogy még mindig tele vagyok lehetőségekkel. Mintha az élet azt üzenné: semmi sincs lezárva, bármikor újratervezhetsz.
Persze, vannak dolgok, amikre valóban kevés időm maradt. Ha szeretnék még egy gyereket, azt nem tolhatom a végtelenségig. De minden más – a munka, a lakhatás, a szerelem, az utazás – sokkal nyitottabb terep, mint ahogy régen gondoltam.
Meglepően felszabadító érzés volt rájönni arra, hogy nem maradtam le semmiről. Hogy negyven körül is lehet újrakezdeni, pályát váltani, szerelmet találni, vagy akár egy új hobbiba belefogni.
Nem számít, hogy mások szerint már „illene révbe érni” – az én utam nem a kikötőbe tart, hanem még mindig a felfedezésről szól.
Régen sokszor éreztem, hogy lemaradok, ha nem most, nem azonnal történik valami. Sőt, a húszas éveimben volt, hogy attól féltem, már most is túl késő valamihez – mindez most már persze butaságnak tűnik.
Ma már türelmesebb vagyok magammal. Lehet, hogy most nincs lehetőségem a világ körbeutazására, de ez nem jelenti azt, hogy sosem lesz. Ha hetvenévesen utazom el azokra a helyekre, amiket most még nem engedhetek meg magamnak, attól az élmény nem lesz kevésbé érvényes.
Az egyetlen dolog, amit nem akarok, az az, hogy majd egyszer hátradőlve azt érezzem: már nincs értelme semminek, már túl késő. Nem tudom, mennyi van még hátra az életemből, ahogyan nem tudhatja az sem, aki 80 éves, és az sem, aki 21. De abban biztos vagyok, hogy bármeddig tart is, én az utolsó pillanatig élni akarom az életemet. És soha nem érezni azt semmiről, amit ki akarok próbálni, meg akarok ismerni vagy el akarok sajátítani, hogy erre a kis időre már minek…