Ez a minta felnőttként is elkísért. A maximalizmus belém ivódott: mindenben tökéletesnek kellett lennem. A munkában, a párkapcsolatban, a háztartásban, az anyaságban. Csak éppen én maradtam ki ebből az egyenletből. A fáradtság, a nyomás, az állandó megfelelési kényszer alatt lassan elkezdtem kiégni. Olyan világot építettem magam köré, amiben nem volt helye hibáknak – de ezzel együtt az őszinteségnek és a valódi kapcsolódásnak sem.
Egy hazugságban éltem
A tökéletesség ugyanis hamis képet ad. Olyan, mint egy makulátlan szűrő az Instagramon: szépen mutat, de semmi köze a valósághoz. És a legrosszabb az egészben, hogy ezt a hamis világot nap mint nap fenn kell tartani, mintha egy vékony jégrétegre lépnék újra és újra, hátha még kibír egy napot anélkül, hogy beszakadna alattam.
A fordulópont egy egészen hétköznapi pillanatban jött el. Egy játszótéren ültem más anyukákkal, és valamiért – talán fáradt voltam, vagy csak már nem bírtam tovább – elmeséltem, hogy aznap pocsék napunk volt. A gyerek egész délután csak mesét nézett, én pedig nem tudtam rávenni magam, hogy bármit főzzek, úgyhogy hideg pizzát ettünk. Egy pillanatra csend lett. Aztán az egyikük nevetni kezdett, majd a másik is. És sorra jöttek a történetek: ki hogyan rejtette el a csokipapírt a gyerek elől, vagy mosta ki háromszor a ruhákat, mert nem volt ereje kiszedni őket a gépből kiteregetni. Olvass még a témában
Abban a pillanatban valami megváltozott. Megkönnyebbülés volt kimondani a tökéletlenséget, és még nagyobb ajándék volt látni, hogy ez nem elutasítást hozott, hanem őszinte közelséget.
Mintha mindenki megkönnyebbült volna, hogy végre önmaga lehet – a hibáival együtt. Merthogy mindannyian hibázunk, és amikor ezt fel merjük vállalni, akkor nem gyengébbé, hanem emberibbé válunk – egymás szemében is.
