Egy előadáson hallottam, hogy a kiabálás tulajdonképpen nem más, mint a kiabálók lelki eltávolodása egymástól. A reggeli készülődések során mindig a szívembe sajdul ez a súlyos meglátás, és igyekszem a hatodik cipőhúzásra, öltözködésre noszogatást követően is felidézni ezt az intést. Néha azonban a hétköznapi ügyetlenkedéseim során óhatatlanul is beleesek a kiabálás csapdájába, mely után borzalmas érzések, hasogató lelkifurdalás lesz úrrá rajtam, és nehezen tudom megbocsájtani a saját ostobaságomból és önszabálymegszegésemből adódó botlásomat.
Vajon miért kiabálok mégis, ha nem akarok, és ha alapvetően egy csendes embernek tartom magam? – kérdezem bágyadtan, midőn vizslatom kívülről üvöltöző magamat, mint valamiféle kiéheztetett Velociraptort, akitől a zsákmányt akarják elráncigálni társai, és legszívesebben hangtompított szájkosarat raknék rikoltozó hárpiamásomra.
Állok kiszáradt torokkal, kókadozó önmagamba vetett hittel. (Ki is ez tulajdonképpen, aki itt hőzöng? Nem lehetek én! Én, aki csendes, békés életre vágyik. Hogy lehetséges ez? Mocorognak bennem a kérdések.) Ezért nekiveselkedtem, hogy válaszokat, de legalább információtöredékeket gyűjtsek, mintegy gyógykenetként, lelki sebtapaszként nyomasztó kérdésemre.
Ha elszakad a cérna, miért áll rögtön készenlétben a belülről kitoluló lármás siserahad?
Vitahelyzetben felerősödő hang, dominanciafitogtatás, hangulatcibálás? Egyáltalán miért emeljük fel a hangunkat? „Kiabálj, ha tombol a jókedved, kiabálj, ha valami fáj… de ha nincs baj, ne kiabálj!” idézhetjük fel (énekelted?) a kilencvenes évek egyik hangulatos dallamát. Fején a szöget… – mondhatnánk, hiszen senki nem veszi zokon tőlünk, ha kótyagos reggeleken belelépünk a hosszú szálú szőnyegen gubbasztó legófigurába, emiatt pedig imádkozni és jajongva sápítozni kezdünk egy különös esőidéző tánccal elegyítve produkciónkat. Akkor sem szórnak villámló tekintetek ránk, ha ijedtünkben kezdünk el magunkat is meglepve hujjogatni. Más a helyzet, ha feszültség és stressz is főszerephez jut egy vitává fajult beszélgetés során.
Én nem tudom, te hogy vagy vele, de még senkit sem hallottam arról beszélni, hogy: „olyan rég nem sipítoztam egy jó szaftosat. Uccu neki, ideje most már bepótolni a lemaradást!”
Ezt követően az önbecsülésünk és az energiánk is roppant mód megcsappan, nem beszélve a megsértett társ, gyerek, barát érzéseiről. Odaadnánk összekuporgatott kincseinket is cserébe, ha ilyenkor valaki egy időgéppel visszaröpítene adott fejelvesztős pillanatunkba, és minden meditációs módszert (tízig számol, mélyeket lélegez, világomban minden rendben van és társait) bevetve korrigálnánk hibánkat. Nem lehet!
Oly sok esetben van második esély, vajon az időt miért nem lehet visszapörgetni? (Rejtély). Tanulni kell belőlük, és nem elkövetni újra – mondjuk, mondják. És persze ott van még az önfegyelem, önuralom, tudatosság, nyugalom, kiegyensúlyozottság önismereti kérdése is. Tudjuk, hogyne tudnánk, mégis bele-belezuhanunk ezekbe a kelepcékbe. Ám a jó hír, hogy akár a zuhanás pillanatában is kereshetünk kapaszkodókat…
Tippek a kiabálás ellen
Hogy ne kelljen a bocsánatkérés, a megbánás és lelkifurdalás szurkos ösvényein vigasztalhatatlanul botorkálnunk, érdemes megfontolnunk néhány (klasszikusnak mondható, ám hatékony) tanácsot:
- tudatosan figyeljünk a beszédmodorunkra
- vitás helyzetekben is igyekezzünk fegyelmezni magunkat
- hallgassuk meg a beszélőtársunkat, igyekezzünk megérteni az álláspontját
- tegyük mottóvá: úgy beszéljek, viselkedjek a másik emberrel, ahogy én szeretném, hogy viszonyuljanak hozzám
- ne feledjük, a végén mindig megbánjuk, hogy frusztrációnknak, nemtetszésünknek ilyen terméketlen módon, kiabálva adtunk hangot
- törekedjünk a pozitív kommunikációra, hiszen az életünk folyamatos fejlődés színtere, így ne hagyjuk abba az önfejlesztést, az önmunkát sem
- állítsuk fel saját korlátainkat, legyünk következetesek és minden áron törekedjünk e szabályok betartására
- éljünk a klasszikus: szellőztesd ki a fejed, menj el futni, sétálni, úszni, kerékpározni módszerekkel, ha kellemetlen helyzetbe kerülünk, majd később tiszta fejjel, higgadtan térjünk vissza a témához.