A testvérféltékenységben az a legrosszabb, hogy okot sem kell rá szolgáltatni, akkor is létezik. Egy városi legenda szerint az amerikai Abraham Lincoln egyik szomszédja elkeseredetten kiabáló gyermekhangokra lett figyelmes és kiszaladt az utcára megnézni, mi történt. Ott találta Lincolnt a két fiával, akik mindketten szívet tépően zokogtak. „Mi a baj a fiúkkal Mr. Lincoln” – kérdezte a szomszéd. „Csak az, ami az egész világgal” – felelte Lincoln rezignáltan. „Három diót találtunk, de mindegyikük kettőt akar magának.”
A múlt században tevékenykedő svájci pszichológus, Jean Piaget volt az első, aki gyermekeket, köztük testvéreket vizsgált játék közben, eredményei pedig nagy hatással voltak az intelligenciakutatásra. A szakember persze nem csak a klinikán végezte kutatásait, saját gyermekeit is állandó megfigyelés alatt tartotta, nem ritkán egyszerű tudományos és etikai problémák elé állította őket, a válaszaikat pedig gondosan lejegyzetelte.
Rájött, hogy a gyermek körülbelül 7 éves korig az erkölcsi irányelveket épp olyan stabilan értelmezik, mint a fizikai törvényeket. Ha feldobom a labdát, leesik, ha valaki csal a játékban, azt meg kell büntetni. Számos kiskori testvérkonfliktust okoz, hogy a gyerekek mind azt gondolják, az ő igazságuk az egyetlen igazság és mindenki másnak ehhez kell alkalmazkodnia. Ha ez mégsem történik meg, akkor ez egy olyan erős feszültséget okoz bennük, amit ösztönösen le akarnak vezetni, s ki máson, mint az éppen mellettük lévő gyermeken. A szülők itt hajlamosak erőteljesen beavatkozni, a lefektetett szabályok mentén igazságot tenni, ami többé-kevésbé sikerülhet is, de a feszültség ilyenkor megmarad a gyermekben. Sőt, tovább növekedhet, ha nem az ő érdekeinek megfelelően történt a szülői igazságszolgáltatás.
Feltehetjük itt a kérdést, hogy mi a rosszabb, ha hagyjuk, hogy a gyerekek vitatkozzanak egymással, vagy ha beavatkozunk és a fent említett feszültséget erősítjük a gyermekben?
A kicsik közti konfliktusoknak több haszna van, mint gondolnánk. Egyik, hogy a visszautasított játékajánlat révén a gyermeknek fejlődik a rábeszélőkészsége, vagy ha kizárják egy csoportból, akkor megtanulja a belépéshez szükséges viselkedési stratégiákat. Szükségük van rá, hogy ellenségeskedő társakkal játszanak együtt, mert úgy fejlődik a társas képességeik repertoárja. Ha a szülő ezektől megpróbálja megóvni a gyermekét, akkor ezek a lehetőségek elvesznek.
Kutatások szerint, ha egy gyermek 6-7 éves korára eljut arra a szintre, hogy egyedül is képes kezelni a konfliktusait és jól jön ki a nehéz helyzetekből, akkor felnőtt korában sem lesznek súlyosabb problémái a kapcsolatteremtéssel. Ám ezt gyakorolni kell (hagyni kell gyakorolni) az első néhány életévben.
Maradj kívül, de tartsd nyitva a szemed – írja Lawrence J. Cohen a játékos nevelés című könyvében. A gyermekpszichológus szerint a testvérek közötti versengés jelentős része értelmezhető úgy, mint egy csésze, melyet a gyerek a kezében tart és szeretné mindig teletöltve tudni. Emiatt indul meg a harc a szűkös erőforrásokért, vagyis a szülők figyelméért, a gondoskodásért, a szeretetért. A szülőnek kell odafigyelnie, hogy a gyereknek ne erőszakkal vagy lopással kelljen teletöltenie a csészéjét, hogy mindig megkapja azt, amire szüksége van. Bonyolítja a helyzetet, hogy a gyerekek folyamatosan figyelik egymás csészéjét is, nehogy a másikéban több legyen.
Testvérféltékenység egyke gyerek esetében is létezik, csak az elnevezés helytelen. A másokkal való versengés egy olyan gyermeki tulajdonság, ami megmutatkozik már a bölcsődében, kibontakozik az óvodában és kiteljesedik az iskolában. Ezeken a helyszíneken a pedagógus feladata, hogy kezelje a helyzetet. A hogyanra több megoldás létezik, Lawrence J. Cohen szerit az egyik, ha megtanítjuk a gyerekeket a win-win helyzetre. Tehát konszenzus helyett kompromisszumot kell kötni, hogy mindenki jól járjon. Szociológusok szerint ennek a gyermekkori stratégiának a hiánya mutatkozik meg a rossz főnök vagy a nárcisztikus házastárs képében.
Szülői hibák, amik csak gerjesztik a testvérek közötti féltékenységet:
- Mindig a kisebbik gyereknek (vagy a lánynak) adunk igazat: hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a kisebbik gyerek védtelen a nagyobbal szemben, neki van szüksége a támogatásra, a védelemre. Ez persze nem mindig igaz, sőt, ha a kisebbik gyerek pontosan tisztában van ezzel a feltételezéssel, akkor nagyon hamar megtanulja a saját hasznára fordítani azt. Így van akkor is, ha az egyik gyermekünk lány. A kislányok már 4-5 éves korában tudják, hogy törékeny kis virágszálak, szemben az erős, folyton csak verekedni és birkózni vágyó fiúkkal. A konfliktusok megoldása csak az állatvilágban dől el erőnléti alapon, nekünk kifinomultabbak az eszközeink.
- Annak adunk igazat, aki jobban sír: ha csak fél füllel halljuk a gyerekek vitáját, netán csak a végén kapcsolódunk be az elfajuló veszekedésbe, akkor a helyzet mielőbbi tisztázása miatt előfordul, hogy azonnal a síró (vagy a hangosabban síró) gyerek javára döntünk, ahelyett, hogy előbb érdeklődnénk a részletek felől.
- A szülők ellentétes álláspontja: a testvérek közötti konfliktusok megoldásakor lényeges, hogy a két szülő azonos véleményen legyen. Nincs annál nyomasztóbb, mint a mikor a két kisember közötti veszekedés arra ösztönöz két felnőtt embert is, hogy veszekedjenek. Ez minden, csak nem megoldás. Ha lehet, akkor egyszerre csak az apa vagy az anya próbálja meg oldani a helyzetet, a másik fél maradjon csendes megfigyelő akkor is, ha ő az adott helyzetben mást mondana. Ezt majd utólag megbeszélik négyszemközt.
- Amikor a szülő „fentről” tesz igazságot: az elmúlt évtizedekben szerencsére teret veszített az autokrata stílusú gyermeknevelés. Az „azért, mert én vagyok az anyád” vagy az „amíg az én kenyeremet eszed, addig az van, ami én mondok” kijelentések helyett egymás kölcsönös megértése a cél. A szülő a gyermek szemében automatikusan egy magasabb rendű személy, nem kell ezt még fitogtatni is. A gyermeki jellemfejlődés is eredményesebb, ha a pozitív pszichológia eszközeit vetjük be, ha tud a szülő bocsánatot kérni, megköszönni, értékelni dolgokat.
- A testi kontaktus hiánya vagy nem egyenlő aránya: a gyermekek esetében különös jelentőséggel bír az érintés, a simogatás, az ölelés, a játékos birkózás. A szeretet, a támogatás kifejezésére akár szavak helyett is használhatóak ezek, a gyerek azonnal értelmezni tudja. Sokszor kiderül, hogy a testvérek közötti féltékenykedés abból ered, hogy egyikük jobban igényli a simogatást mint a másik, bújósabb, kezdeményezőbb, s ezt látva a másik elhanyagoltnak érzi magát. Tudatosan kell törekednie a szülőnek, hogy az érintés lehetősége mindkét gyerek számára korlátlan legyen, akár egyszerre is.
- A majd kinövik-elmélet: sok szülő abban a hitben él, hogy a testvérféltékenység kisebb korban egy természetes dolog, ami majd idővel enyhül, elmúlik. Persze bosszantja őket, de a „hagyjátok már abba” felszólításon kívül nem mutatnak lehetőséget a bonyodalmak tisztázására, nem kérdezik meg, mi a baj, mi lehet a probléma lelki háttere, miért ismétlődik meg mindig ugyanaz a szituáció. A testvérféltékenység, ha nem oldják, nem múlik el, legfeljebb átalakul. Idővel kevésbé lesz hangos és látványos, de még mélyebb sebeket képes okozni. Sokszor egész életünkben, kapcsolatainkban, történelmünkben, politikai viszonyainkban ugyanúgy tetten érhető, mint a gyermekszoba szőnyegén.