Az én álomvilágom szép, legalábbis nekem a legszebb. Csodás jövő, melyet megteremtek magamnak, hiszen a Titok óta tudjuk, hogy bármit kívánhatunk, az úgy lesz, és minden fejben dől el, gondolati síkon. Ezzel megváltoztatjuk a világ rezgéseit, saját utunk beteljesülése irányába toljuk az álmot, bele a valóságba, hogy az igaz legyen. Csodás… és még fél liter vodka sem kell hozzá. Ez igen szerencsés, mert amúgy sincs rá pénzem…
Igen, úgy tűnik pesszimista lettem, vagy voltam mindig is… és úgy tűnik, hogy emiatt nem tudtam olyan világot teremteni magamnak, melyben jól érzem magam. Pedig annyira akarom jól érezni magam… még arra is képes vagyok, hogy elhiggyem életem egyik legnagyobb hazugságát, miszerint abszolút optimista vagyok. Két napja folyamatosan felteszem magamnak a kérdést, hogy mikor lettem ilyen furcsa természet…
Talán akkor, amikor csalódnom kellett a hűségben. Nem a hagyományos értelemben vett hűségben, hanem úgy általában. Az első megrázkódtatás akkor ért, amikor nem szólt arról senki, hogy az én nagymamám is meghalhat, búcsú nélkül távozhat… A második csalódás akkor történt, amikor „elsőcsókos” lányként elhittem egy Sanyi nevű, kék szemű fiúnak azt, hogy súlya van az első csóknak… Olvass még a témában
A harmadik csalódásom a hűségben akkor volt, amikor a barátnőm jobban kezdte szeretni a férjemet, mint engem… A negyedik akkor, amikor újfent senki sem szólt arról, hogy az én szerelmemet, férjemet is érheti halálos baleset… Hűtlen volt a nagyi, a barátnő, a férj, a szerelmem, csak mindegyik másképp.
