Nem merek szakítani, mert „mit szól majd a világ” és mert nem ez volt a „terv”

Akiknek egy életen át tartó szerelem adatott meg, azok a legszorosabb, és legmagasabb szintű szeretetkapcsolatban élnek, és finoman csiszolódtak egymáshoz az idő során, mint édesvízi kövek. Egymás mellett úgy léteznek, hogy a másik is kap levegőt, és van elegendő élettere. Nem sodródnak el egymástól, ellenállnak természeti és emberi erőknek, megtalálták a szeretet egyensúlyát, és megtanulták egymást. Az ilyen szerelmet irigyen, féltékenyen figyeljük, és magunknak is ilyet képzelnénk, de a szerelmi társasjátékban végzetesen bután és inkompetensen viselkedünk, hibát hibára halmozunk.

Belehajtjuk a fejünket a konvencionális világ elvárásainak ölébe, tesszük, amit elvár és diktál a szűk család, a biológiai óránk, és a társadalom. Ujjunkon eljegyzési gyűrű, máris kipipálva egy rubrika a női lét lépcsőfokainak teljesítménytáblázatán, hisztérikus, virtuális lánysikolyok a közösségi hálón, kommentlavina, és lájkcunami. Hátradőlünk, hiszen megállíthatatlanul zakatolunk a Boldog Élet nevű állomás felé. Ilyen egyszerű lenne?

Férjhez megyünk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk? Persze, hiszen eszünk ágában sincs tövisbokros ösvényeken bukdácsolva botorkálni a napsütötte tisztás felé – és ez a helyzet most kínálja magát, élnünk kell vele, meg kell ragadnunk a pillanat grabancát. De miért érezzük úgy mégis, hogy az ujjunkra húzott gyűrűvel véget ért eddigi életünk? A gyűrű finom kidolgozású, egyszerű, véset nélküli darab, mégis idegennek tetszik, túl feltűnő, túlságosan kihívó – zavartan, idegesen forgatjuk, és bár nem hiszünk a jelekben, most jöhetne valami, amitől könnyű volna a döntés.

Kettéválik az út, melyiken induljunk el?

Kudarc-e a szakítás, elbuktunk-e női létünk első, nagy megmérettetésén? Vagy hajtsunk fejet a társadalmi elvárásoknak, és hazudjunk önmagunknak, és másoknak egy életen át? Mert van úgy, hogy egy egész életet leélünk az igazság elferdített, vagy teljesen elhallgatott változatával, szépítünk, finomítunk. Mielőtt a külvilág elé tárjuk valódi életünket, retusálunk egyet rajta, mint egy előnytelenre sikerült fotón. Megszerkesztjük, szépre változtatjuk, hogy mi is beleférhessünk a konszolidált élet sablonba. Szerkesztünk magunk köré irigylésre párkapcsolatot, jól fizető állást, anyagi biztonságot. Senki nem veszi észre, hogy a szereplőket és a körítést mind oda montíroztuk, mert az emberek ma nem szeretnek szerencsétlen történeteket hallgatni.

A felbontott eljegyzések, széthullott családok, a bántalmazott nők, elhanyagolt gyermekek és tönk szélére került hiteltörlesztők lehangolnak, visszavetnek. A rendezett életűek klubja nem fogadja be a befizetetlen számla halmozókat, a kettétört karrierjükön kesergőket, a gyermekeiket kínlódva egyedül nevelőket. De a nyitott házasságban élőket sem, és a szeretőket is kivetik maguk közül. Nem vállalod fel a kudarcodat, végsőkig ragaszkodsz a látszat fenntartásához, kirakatházasságokban élsz, képmutató, kívülről színes, a fonákján pedig szürke kapcsolatokban. Hogy vagy? Nagyon jól, minden szuper. Valójában belül rothad az életed, vagy már egészen élettelen és üres, nem ad életjelet.