Nem merek szakítani, mert „mit szól majd a világ” és mert nem ez volt a „terv”

Akiknek egy életen át tartó szerelem adatott meg, azok a legszorosabb, és legmagasabb szintű szeretetkapcsolatban élnek, és finoman csiszolódtak egymáshoz az idő során, mint édesvízi kövek. Egymás mellett úgy léteznek, hogy a másik is kap levegőt, és van elegendő élettere. Nem sodródnak el egymástól, ellenállnak természeti és emberi erőknek, megtalálták a szeretet egyensúlyát, és megtanulták egymást. Az ilyen szerelmet irigyen, féltékenyen figyeljük, és magunknak is ilyet képzelnénk, de a szerelmi társasjátékban végzetesen bután és inkompetensen viselkedünk, hibát hibára halmozunk.

Belehajtjuk a fejünket a konvencionális világ elvárásainak ölébe, tesszük, amit elvár és diktál a szűk család, a biológiai óránk, és a társadalom. Ujjunkon eljegyzési gyűrű, máris kipipálva egy rubrika a női lét lépcsőfokainak teljesítménytáblázatán, hisztérikus, virtuális lánysikolyok a közösségi hálón, kommentlavina, és lájkcunami. Hátradőlünk, hiszen megállíthatatlanul zakatolunk a Boldog Élet nevű állomás felé. Ilyen egyszerű lenne?