Nem lettem digitális remete, sőt: ma is simán elveszítem az időérzékemet egy-egy vicces videó felett, és a telefonomon futó játékokról sem mondtam le. A titkom csupán annyi, hogy rájöttem: a két véglet remekül megfér egymás mellett.
Évekig pörögtem az algoritmusok ördögi körében, pedig régen nagyon szerettem olvasni. Aztán a rafinált szoftverek engem is behúztak a csőbe és szép lassan átprogramoztak: a figyelmem ezer darabra hullott, és ha megláttam egy vastagabb kötetet, a kikapcsolódás helyett inkább csak szorongás fogott el. Egy ponton viszont elegem lett abból, hogy a telefonom irányítja az estéimet, így ahelyett, hogy drasztikus – és jellemzően bukásra ítélt – digitális detoxba kezdtem volna, egy pofonegyszerű taktikával vettem vissza az irányítást.
A mágikus öt oldalas trükk
A legnagyobb hibám sokáig az volt, hogy túl nagy elvárásokkal indultam neki az olvasásnak, mint amikor január elsején megfogadjuk, hogy holnaptól napi két órát edzünk. Amikor a fáradtság miatt elmaradt az áhított fejezet, jött a bűntudat, a könyv viszont mégis ott porosodott a polcon. Olvass még a témában
Ekkor hoztam meg a szabályt: minden áldott nap elolvasok minimum öt oldalt, de abból nincs alku.
Mikrolépésnek tűnt és az is volt, mégis zseniálisan működött. Tények elé állítottam magamat: ha van 3-4 óra képernyőidőm, akkor kell lennie 5-10 percemnek arra, hogy olvassak. Öt oldal szinte semmi, még a legzsúfoltabb, legnyúzottabb napokba is bele kell férnie – viszont napi öt oldal egy hónapban máris százötven, legalább egy fél könyv. Persze, ahogy kinyitottam az első oldalakat, a sztorik jellemzően beszippantottak és az öt oldalból észrevétlenül harminc lett. Ha pedig néha mégis megálltam ötnél, akkor is büszkén csuktam be a kötetet azzal a címszóval, hogy „ma sem engedtem át mindent az algoritmus csábításának”.
Éljen a tiszta élvezet!
Gyorsan rájöttem, hogy sokáig az is gyilkolta az olvasókedvemet, hogy azt hittem, csak a „hasznos” művek érnek valamit. Azok, amiktől okosabb, jobb ember leszek, amik segítenek megfejteni az énképemet, a személyiségemet vagy éppen szakmailag szolgálják a fejlődésemet. Ezt a felesleges görcsölést teljesen elengedtem, és elkezdtem végre olyan könyveket választani, amik tényleg szórakoztatnak, kikapcsolnak, és amiknek a világon semmi közük nincs a munkámhoz vagy éppen az önfejlesztésemhez.
Nem azért, mert ezek ne lennének hasznosak, hanem mert már sokat olvastam belőlük – és most egyáltalán nem motiváltak az olvasásra. Ha pedig egy könyv nem kapott el az első ötven oldalon, minden szívfájdalom nélkül rácsaptam a fedelet és félretettem, hiszen az élet túl rövid a rossz könyvekhez, az olvasás pedig nem lehet egy újabb pipa a teendők listáján.
A másik nagy felszabadulást az hozta meg, hogy szakítottam azzal a merev szabállyal, miszerint egyszerre csak egy könyvet szabad olvasnom. Megfigyeltem és elfogadtam, hogy a hangulatom és az energiaszintem nemcsak napról napra, hanem óráról órára is változik: van, amikor egy pörgős, izgalmas krimire szomjazom, van, amikor egy könnyed, romantikus sztorira, és van, amikor egy elgondolkodtatóbb életrajzra. Most, hogy egyszerre két-három különböző stílusú könyv vár az ágyam mellett, mindig azt veszem a kezembe, amihez épp kedvem van – ahelyett, hogy lassabban haladnék, csak még több oldalt hagyok magam mögött szélsebesen.
Amióta ezt a laza, de következetes rendszert bevezettem, az eredmények engem is megleptek. Visszakaptam a fókuszomat és mindig találok olyan témát, ami elvarázsol és hozzátesz valamit ahhoz, aki vagyok.
Ironikus módon a „kevesebb néha több” elve alapján ezekkel az apró, napi célokkal sokkal több könyvet pörgettem ki az elmúlt időszakban, mint a korábbi években összesen.
Az algoritmusokat ugyan arra tervezték, hogy elrabolják az időnket, de ha tudatosan (vagy épp játékosan) helyet teremtünk a valódi élményeknek, azok képesek ugyanolyan sokat adni, mint égen.
