Olyan megnyugtató az a gondolat, hogy a világ igazságos, és a kedvességünk egyfajta biztosítási kötvény a sors csapásaival szemben, hogy mindannyian szeretnénk hinni egyfajta láthatatlan védőhálóban, amely óv minket, ha helyesen cselekszünk és tiszta szívvel élünk.
De mi történik akkor, amikor a valóság kíméletlenül átszakítja ezt az illúziót, és a legmélyebb jóság ellenére is bekopogtat a tragédia?
Amikor a karma menetrendje felborul
Nemrégiben egy nagyszerű közösség tagja lettem, ahol már az első pillanatokban feltűnt valaki, akiből áradt a természetes melegség és segítőkészség. Olyan ember volt, akire ránézve azt gondoljuk, hogy vele csak jó dolgok történhetnek, hiszen ő maga is csupa jót ad a világnak. Olvass még a témában
Villámcsapásként ért a hír, hogy a napokban ennek a kedves embernek a háza szinte percek alatt, a semmiből porig égett. Egy élet munkája veszett oda. Ott álltam a hírrel, és hirtelen minden megkérdőjeleződött bennem.
Szeretek a viszonosság elve szerint élni, bízva abban, hogy a pozitív energiák visszatalálnak hozzám, és bár az életemben valóban több a fény, mint az árnyék, a nehézségek azért engem sem kerülnek el. Amikor rossz dolgokkal szembesülök, akkor óhatatlanul feltör belőlem a gondolat, hogy „mit rontottam el”, vagy „mit kellene másképp csinálnom”, hogy legközelebb elkerüljön a baj.
Bár korábban is küzdöttünk már nagy kihívásokkal és nem ringattuk magunkat abba a hitbe, hogy immunisak lennénk a világ válságaira, egy ilyen értelmetlen veszteség láttán mindig megrendül a teljes családunk.
A történetek bűvöletében élünk
Amikor a legsebezhetőbbnek érezzük magunkat, görcsösen akarjuk hinni, hogy létezik egy kozmikus rendezőelv, amely mindent a javunkra fordít. Ez egy természetes védekező mechanizmus, hiszen az agyunk képtelen elviselni a puszta véletlenszerűséget.
Történetmesélő lények vagyunk, akiknek szükségük van a logika erejére és a tanulságos végre, amelyben természetesen a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig a jutalmát.
Bár küzdök ellene, ha valami váratlanul negatív történik, azonnal kutatni kezdek a múltamban: elkövettem valamit, amivel ezt kiérdemeltem? Talán ez egy magasabb rendű lecke vagy egy titokzatos terv része?
Még a bűntudat is elviselhetőbb, mint az a felismerés, hogy az események néha csak úgy, ok nélkül megtörténnek, hiszen ez azt mutatja: nincs hatásunk arra, mi történik velünk.
Ez a fajta gondolkodás kétélű fegyver. Néha vigasztal, értelmet ad, viszont ha nem kapunk válaszokat, könnyen az elhagyatottság és az önvád örvényébe taszít minket. A jelentéskeresés időnként csak egy védekező mechanizmus a világ kiszámíthatatlansága ellen és a „miért pont én?” kérdésre sokszor nem a felsőbb akarat, hanem a természet egyszerű, közömbös törvényszerűségei adják meg a választ.
A véletlen szabadsága
Bármilyen ijesztőnek is tűnik elsőre, van valami felszabadító abban a felismerésben, hogy az univerzumnak nincs ellenünk irányuló szándéka.
A rossz dolgok nem azért történnek, mert rosszak vagyunk, hanem ugyanazon okból, amiért a jók: mert a világunkat irányító fizikai és biológiai folyamatok a maguk útján zajlanak.
Ha elfogadjuk, hogy a sors nem egy büntetőbíró, megszabadulhatunk a bénító önvádtól. Ez a felismerés nemhogy nem vesz el semmit az életünkből, de valójában megerősít minket. Ráébredhetünk ugyanis, hogy a jelentést és a célt nem készen kapjuk a csillagoktól, hanem mi magunk teremtjük meg azokat a döntéseinkkel.
Lehetünk egymás fényforrásai a sötétben
Már részben megbékéltem azzal a gondolattal, hogy a jóságunk önmagában nem védőpajzs a sors ellen. De a megoldásfókuszú énem még most is rögtön akcióba lép, ha valami baj történik: próbálom megfejteni az okokat, keresem a logikát a káoszban, mert ez ad biztonságérzetet.
Mégis rá kellett jönnöm, hogy a rossz dolgok nem válogatnak, a különbség nem abban van, hogy kit ér el a vihar, hanem abban, hogy mi van körülöttünk, amikor megérkezik.
A jó emberekkel is történnek tragédiák, de a belső tartásuk és a köréjük épült közösség segítő akarata miatt talán mégsem érzik olyan végzetesnek a helyzetüket.
Emlékszem, amikor beteg lettem, és hetekig arra is képtelen voltam, hogy kikeljek az ágyból, a családom volt a megtartó erőm: minden terhet levettek a vállamról, és ott álltak mögöttem, amíg fel nem épültem. Ugyanezt láttam most is. A néninek, akinek porig égett a háza, azonnal gyűjtés indult. Az ismerősök egy emberként mozdultak meg, volt, aki statikust szerzett, más az elhelyezésükről gondoskodott.
Bár a fájdalmat nem törli el, ezek a helyzetek mégis segítenek elhinni, hogy a nehézségek végül megerősítenek minket, a családunkat és a közösségünket is – és ha elfogadjuk, hogy az élet kiszámíthatatlan, paradox módon akár bátrabbakká is válhatunk.
