Az utóbbi években sokszor elgondolkodtam azon, hogyan működnek a családi, rokoni kapcsolataink. Hol akadunk el újra és újra, mi az, ami az én felelősségem, mi az, ami a szüleimé – és vajon mennyi mindent cipelünk transzgenerációsan, anélkül, hogy észrevennénk.
Nem elégedtem meg azzal, hogy magamban rágódom: tudatosan dolgoztam is ezekkel a kérdésekkel. Családállításra jártam és gyakran vittem magammal az aktuális nehézségeimet. Ezek a folyamatok sokszor segítettek más szemmel nézni és elengedni a régi sérüléseket.
Egy ideig azt hittem, hogy ha már egyszer értem a miérteket, akkor az én feladatom megjavítani a család működését. Mintha valami láthatatlan súlyt tettem volna a vállamra: nekem kell rendet tenni, nekem kell békét hozni, mert én tudom vagy legalább sejtem, mi folyik a háttérben. A rendszeres foglalkozások azonban rávilágítottak: ez nem az én dolgom. Mégis, amikor néha újra előbukkannak a régi sérelmek (újakkal színesítve), akkor mélyen belém marnak. Hiába tudom, hogy nem ellenem szólnak, hanem a másik ember saját fájdalmaiból fakadnak, nehéz nem személyesnek venni őket. Olvass még a témában
Amikor rájössz, hogy már te sem akarod
A mi rokonságunkra az a legjellemzőbb, hogy bármikor számíthatunk egymásra, mégis mindenki a maga külön kis életét éli. Kettesben szinte mindig, mindenkivel harmonikus a viszony, de amint többen kerülünk egy térbe, az összhang pillanatok alatt eltűnik vagy erőltetettnek, kötelező jellegűnek hat. Hosszú ideig próbáltam ezen változtatni.
Vágytam egy olyan idilli, összetartó családi légkörre, amilyet a párom oldalán láttam és amilyet mellette én is megtapasztalhattam. De bármennyire erőlködtem, rá kellett jönnöm: a mi történetünk másképp íródott, és nem fog varázsütésre (sem) megváltozni.
Volt időszak, amikor azt kerestem, mit rontok el. Tudtam, hogy minden kapcsolat (legalább) két emberen áll, és biztos, hogy én is okoztam sérüléseket másoknak, még ha nem is szándékosan. Ezért szerveztem rendszeresen közös programokat, hogy legalább a gyerekek között erősebb maradjon a kötődés. Viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy egyre inkább egyoldalúak lettek ezek az események.
A legutóbbi, hasonló alkalom után mélyebbre ástam magamat a kérdésben és világossá vált számomra: a lelkem mélyén én magam sem akarok több időt tölteni velük. Nem haragból, nem dacból – hanem egyszerűen azért, mert túl különbözőek vagyunk. A beszélgetések során gyakran éreztem, hogy tojáshéjon járok, látszott, hogy nem egyezik megannyi alapvető dologban a véleményünk és ezért a találkozások ahelyett, hogy feltöltöttek volna, sokkal inkább kimerítettek. Ez a felismerés először kicsit bűntudatot keltett bennem, mert az „összetartó család” képét mélyen belenevelték a generációnkba. De idővel megértettem, hogy az őszinteség önmagammal szemben sokkal fontosabb, mint a látszat – akkor is, ha a családról van szó.
