Ma már tényleg nincsenek elvárásaim
Ennek a felismerésnek köszönhetően már nem próbálok görcsösen összetartani valamit, ami mindig szétesik. Inkább hagyom, hogy mindenki élje a maga életét, és én is megőrzöm a mi békénket.
Megtanultam, hogy a határok nem elválasztanak, hanem biztonságot adnak, így lehetünk egyszerre közel egymáshoz, de mégis élhetjük önállóan az életünket.
A gyerekek közben egyre nagyobbak, közelednek a tízéves kor felé, és lassan, de biztosan a saját útjukat kezdik járni. Bízom benne, hogy megőrzik azt a természetes kötődést, ami most megvan közöttük, és ha majd nagyobbak lesznek, ők maguk szervezik meg a közös találkozásokat – a szülők és rokonok világától függetlenül.
Sokáig azt hittem, a békét akkor találom meg, ha sikerül minden kapcsolatot „helyrehoznom” és jó ideig nem érdekelt, hogy ezért adott esetben a büszkeségem áldozom be vagy a toleranciaküszöböm lépem át. Ma már tudom: van, hogy a békét éppen az hozza el, ha elfogadjuk, hogy nem minden kötelék lesz szoros, és nem minden seb gyógyul be nyom nélkül. Ajándék magunknak, ha megengedjük a kapcsolatainknak, hogy olyanok legyenek, amilyenek – tökéletlenek. Olvass még a témában
