Alig néhány évtizede is rossz szemmel néztek volna azokra, akik házasságkötés nélkül költöztek össze, pláne, ha gyereket is vállaltak. Ma már társadalmilag is sokkal elfogadottabb papír nélkül együtt élni, a házasságkötés mégis népszerű döntés maradt.
Bár a KSH adatai szerint a házasságkötések száma 1970-től folyamatosan csökken, a trend változását az 1990-es évek jelezte elő igazán. Ekkor ugyanis a ’70-es években született, magas lélekszámú generáció lépett felnőttkorba, tehát a házasságok számának is emelkedni kellett volna – ez azonban nem így történt.
Noha egyre csökken azok aránya, akik polgári, vagy polgári és templomi szertartás körében is örök hűséget esküsznek egymásnak, mégis úgy tűnik, mindig lesznek, akik a házasság mellett döntenek. De vajon mi motiválja ezeket a fiatalokat?
A 20-as, 30-as éveikben lévő, házas olvasóinkat kérdeztük, ők miért döntöttek az esküvő mellett egy olyan korban, amikor szeme sem rebben senkinek, ha papír nélkül alapítanak családot. Ezeket a válaszokat kaptuk:
„Nekünk ez tűnt a logikus következő lépésnek a kapcsolatunkban, 4 és fél éve jártunk, ebből bő két éve éltünk együtt, amikor úgy döntöttünk, következő nyáron akkor házasodjunk össze. Nem volt ez így kimondva, csak azt éreztük, hogy már régóta együtt vagyunk, együtt is élünk, bevált, működik, akkor kéne továbblépni.” (Vera)
„Azért kért meg az emberem, mert olyan begyöpösödött, vidéki fajták vagyunk. Együtt élni bárkivel lehet, de az igazival össze kell házasodni. Az eljegyzés után azt gondoltuk, hogy majd összeházasodunk… Valamikor… Talán nyáron. Aztán egy hónapon belül kiderült, hogy nem háborús övezetbe, de külszolgálatra küldik az akkor már vőlegényemet (katona), és hogy én is mehessek vele, kell a hivatalos papír. Négy hónap múlva az állam és az egyház előtt is frigyre léptünk. A miértünkben tehát van némi praktikum, némi tradíció, és sok sok szerelem. Ma se csinálnám máshogy.” (Edina)
„Sose gondolkoztunk rajta, 3,5 éve megkérte a kezemet Kriszta Koreában és ennyi. Volt gyűrűnk, tralala… De Finnországban annyira természetes minden is, ha csak éltek együtt oké, ha házasok vagytok oké, ha váltok oké, ha póni vagy oké… És egyik nap láttunk egy esküvőt. Egy lány egy fiú és kb. négy és fél vendég.
Akkor éreztük, hogy magunknak szeretnénk ezt a pillanatot. Csak mi, egymással megbeszélve, átélve, emlékezve. Másnap időpontot kértünk, rá egy hétre kaptunk és mivel ez a járvány elején volt még csak tanúnk se lehetett. Így egy finn közjegyző és egy finn hivatali emberke volt az esküvőnkön. Itthon ugye nem házasodhatunk, és a házassági papírunk se ér semmit itthon.
De valami kellemes melegség fogott el, amikor Finnországban megkérdezték a háziorvosnál Krisztát, hogy mi a felesége neve. A felesége…” (Ajándék)
„Jó ötletnek tűnt, még most is annak tűnik.” (Zsófi)
„A házasságról mindig is úgy gondolkoztunk, hogy az egy hosszú távú, egész életünkre szóló elköteleződés, a másik melletti kiállás, megmutatása annak, hogy mi egymást választottuk. A kapcsolatunk egy még magasabb szintre emelése, és a szerelmünknek egy csodás közös megünneplése azokkal, akiket szeretünk.” (Réka)
„Fel sem merült bennünk, hogy ne házasodjunk össze. Miután szétválaszthatatlanul összefonódott az életünk, tudtuk, hogy közös az utunk. Sokak szerint 23 évesen korai még életre szóló döntéseket hozni, de nálunk immár 13 éve úgy tűnik ez volt életünk eddigi legjobb döntése. Mi nem csak papírt látunk benne, hanem a legtisztább természetes szövetséget, amit emberrel kötni lehet.” (Betti)