Van valami különösen nyugtalanító abban a gondolatban, hogy egy osztálytalálkozón nemcsak a régi barátokkal, hanem a múlt egy olyan szereplőjével is találkozol, akit legszívesebben kitörölnél az emlékeid közül. Tudom, hogy ott lesz. A testneveléstanárom. Az az ember, aki miatt gyerekként gyomorgörccsel ébredtem minden egyes olyan reggelen, amikor tornaóra volt.
Jó tanuló voltam, példás volt a magaviseletem, magyarból és matekból is tanulmányi versenyekre jártam, de tesiből, én vagyok az első, aki ezt elismeri, nem voltam ügyes. Sőt. Lassabban futottam, koordinálatlanabb voltam, mint a többiek. És ezt ő nemcsak észrevette, hanem rendszeresen a tudtomra is adta. Hangosan. Az egész osztály előtt. Kiabálva, megszégyenítve, úgy, hogy közben a többiek nevettek, vagy legalábbis nem szóltak semmit. Akkoriban ez – egy kilencvenes évekbeli, kis vidéki iskola mindennapjaiban – nem számított kirívónak.
Ma már talán annak neveznénk, ami: verbális bántalmazás.
Nem mondom, hogy lelki sebek nélkül, de túléltem az általános iskolát, és egy közeli város gimnáziumába mentem tanulni. Ő maradt. Tanított tovább, kézilabdacsapatokat vitt versenyekre, díjakat kapott, elismeréseket gyűjtött, aztán nyugdíjba ment. Én meg később egyetemre mentem, és vittem magammal egy szorongó, tízéves gyereket, aki még mindig összerándul, ha valaki felemeli a hangját. Olvass még a témában
5 jel, hogy a testmozgás nincs jó hatással a mentális egészségedre – ilyen is van!
„Megcsúszott a jégen, hanyatt esett és meghalt”. Történetek, amikor láttak valakit meghalni
A háromgyerekes anyuka elképesztően finom mentes ételeket készít
200 éves házban sülnek a kovászos kenyerek a Bazsalikomos Kert mesés pékségében
Most pedig ott leszünk egy térben, húsz évvel később. És felmerül a kérdés: mit kezdjek ezzel a helyzettel? Mit mondjak neki, ha rám mosolyog? Ha úgy beszél hozzám, mintha semmi sem történt volna?
Az első, ösztönös válasz az, hogy most, már felnőttként, elmondjak neki mindent, rázúdítsam az összes fájdalmamat. Hogy végre kimondjam mindazt, amit akkor nem tudtam. Hogy szembesítsem azzal, milyen hatással volt rám. Hogy legalább egy pillanatra meginogjon benne az a kép, hogy ő egy jó tanár volt. Mert nem volt az.
De ha őszinte vagyok magamhoz, ez a vágy inkább szól az elégtételről, mint a gyógyulásról.
A pszichológia szerint az egyik legnagyobb tévhit, hogy a továbblépéshez szükségünk van lezárásra. Hogy beszélnünk kell azzal, aki bántott, hogy meg kell hallanunk a bocsánatkérését, vagy legalább el kell jutnunk a megbocsátásig.
Valójában ez sokszor nemhogy nem segít, hanem újra megnyitja a régi sebeket. A lezárás nem egy beszélgetés eredménye, hanem egy belső döntés.
És ha innen nézem, akkor a kérdés már nem az, hogy mit érdemel ő. Hanem az, hogy mi szolgál engem.
Már nincs hatalma fölöttem
Megérdemli, hogy elvegyem tőle azt a hitet, hogy jó tanár volt? Valószínűleg igen. De attól nekem jobb lesz? Nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy csak egy rövid, keserű elégtételt adna, utána pedig ott maradnék ugyanazzal a múlttal.
Ami viszont biztos: ma már nincs hatalma fölöttem. Nem tanít, nem értékel, nem aláz meg senki előtt. És ami talán a legfontosabb: nem árthat nekem és másoknak sem.
Ezért egyre inkább úgy érzem, hogy nem tartozom neki semmivel. Sem egy konfrontációval, sem egy kedves mosollyal. Nem kell részt vennem egy olyan beszélgetésben, amit valójában nem akarok, de nem is kell mondanom semmit annak reményében, hogy az majd „helyre teszi a múltat”, hiszen úgy sem fog változtatni azokon a dolgokon, amik megtörténtek.
Lehet, hogy ha odajön, és megszólít, egyszerűen csak megfordulok és elsétálok. Nem drámai kilépőként, nem büntetésként, hanem határhúzásként. Mert a belső békém most többet ér, mint bármilyen késői igazságtétel.
