Véleménycikk: Schuster Borka
Van egy mondat, amit valamilyen formájában szinte mindenki hallott már legalább egyszer, amikor valami nehézséggel küzdött: „örülhetnél, mert másnak sokkal rosszabb.” Ez elsőre akár jó szándékúnak is tűnhet. Aki ezzel a mondattal „vigasztal”, az valószínűleg perspektívát akar adni: emlékeztetni arra, hogy nem a legrosszabb helyzetben vagyunk. Csakhogy ez a mondat ritkán segít. Sőt, gyakran inkább árt.
Én legalábbis soha nem lettem tőle jobban. Valahogy nem működik bennem az a logika, hogy ha elképzelek egy nálam rosszabb helyzetben lévő embert, akkor az én problémám hirtelen kisebbnek vagy elviselhetőbbnek tűnik.
Inkább az történik, hogy egyszerre érzem magam rosszul a saját helyzetem miatt, és közben bűntudatom is lesz, amiért egyáltalán rosszul érzem magam. Ez pedig egy elég kényelmetlen kombináció.
Ráadásul van ebben valami furcsán kegyetlen is. Mintha azt várnánk el egymástól, hogy mások szenvedéséből merítsünk megnyugvást. Hogy az adjon vigaszt, hogy valaki máshol még nehezebb helyzetben van. Ez számomra nemcsak hogy nem működik, de őszintén szólva nem is érzem egészségesnek. Nem szeretnék egy nehéz helyzetben lenni – pláne nem szeretném, hogy valaki más még az enyémnél is nehezebb helyzetben legyen. Mennyire beteg dolog lenne ettől megkönnyebbülten felsóhajtanom? Olvass még a témában
De a „másoknak rosszabb” mentalitással ennél sokkal nagyobb bajok is vannak
A probléma egyik gyökere talán az, hogy összekeverjük a perspektívát az érvénytelenítéssel. Kétségtelen, hogy néha hasznos lehet kicsit távolabbról ránézni a saját helyzetünkre. De ez nem ugyanaz, mint amikor valaki egyetlen mondattal lesöpri a nehézségünket az asztalról.
A pszichológiában ezt érzelmi érvénytelenítésnek nevezik. Amikor valaki azt üzeni – akár szándékosan, akár nem –, hogy amit érzel, az túlzás, indokolatlan vagy nem fontos. Az ilyen reakciók hosszú távon azt eredményezhetik, hogy az illető elkezd kételkedni a saját érzéseiben. Elbizonytalanodik: „tényleg ennyire rossz ez, vagy csak én reagálom túl?” Ez pedig nem segíti sem a megküzdést, sem az önismeretet.
Fontos különbséget tenni aközött is, hogy valaki folyamatosan áldozatszerepbe helyezi magát, és aközött, hogy egyszerűen csak megengedi magának, hogy nehéznek élje meg azt, ami nehéz.
Az előbbi egy beragadás: amikor valaki minden helyzetben tehetetlennek látja magát, és nem vállal felelősséget a saját mozgásteréért. Ez valóban nem visz előre, és tényleg elképzelhető, hogy ilyenkor a legjobb, amit egy barát tehet, ha megpróbál egy kicsit kibillenteni bennünket a szemléletből, amibe beleragadtunk.
De az, hogy felismerem és kimondom, hogy valami rossz, fárasztó vagy túl sok – az nem áldozatszerep. Az önmagam felé fordulás és a öngondoskodás egyik alaplépése. Nem gyengeség, hanem pont az a fajta őszinteség, amire építeni lehet.
És itt jön a lényeg
Attól, hogy valaki másnak rosszabb, az én helyzetem még nem lesz könnyebb. Két dolog egyszerre is igaz lehet. Lehet, hogy összességében szerencsés vagyok, és közben az is, hogy most éppen nehéz. Ez a kettő nem zárja ki egymást.
A „másnak rosszabb” típusú mondatok gyakran azért hangzanak el, mert nehéz mit mondani. Nem tudjuk, hogyan reagáljunk, mit kezdjünk a másik fájdalmával. És ilyenkor jön egy gyors, kész válasz, ami lezárja a helyzetet. Csakhogy ezzel pont azt vesszük el, amire a másiknak a legnagyobb szüksége lenne: a meghallgatást.
Pedig lehet, hogy annak, aki megosztotta velünk, hogy nem érzi jól magát, talán éppen erre lenne a legnagyobb szüksége.
