Nem hiszem, hogy az idő múlásával a nagyszülők-unokák közötti kapcsolat számottevően változna, legalábbis én nem tartok attól, hogy a szüleim valamiért másként imádják az unokájukat, mint ahogy az én nagymamám szeretett engem. De az a kép, amit mi láttunk, és tapasztaltunk, ami számunkra a „klasszikus” nagymamát és nagypapát jelentette, hamarosan el fog tűnni – ha nem tűnt már el teljesen.
Egy gyerekkori idill, ami sokunknak megadatott
Kisvárosban nőttem fel, és mivel én voltam a legkisebb unoka, már csak a kertészkedéssel, befőzéssel járó munkákat, élményeket tapasztaltam meg, az állattartás örömeivel csak a szomszédban levő baromfiudvarnak köszönhetően ismerkedhettem meg közelebbről. Imádtam. Majd megőrültem, mikor lesz már este, és mikor mehetek tápot adni a nyulaknak, moslékot önteni a malacoknak.
Arra is emlékszem, micsoda öröm volt, amikor kiforgattunk egy csimaszt a kertünkben, és én máris rohantam a szomszédba, hogy bedobhassam a tyúkoknak, akik pár másodperc alatt elégedetten eltüntették. Ezzel a szomszéd nénivel nagyon jó barátságot ápolt a nagymamám. Forró, nyári napokon kiültek az utcán levő padra, amit egy futórózsa árnyéka védett az égető napsütéstől. Nem pletykáltak, ahogy azt a mai viccek rendszerint kifigurázzák, csak ültek, és beszélgettek az élet nagy dolgairól, a gyerekekről, a bevált receptekről, én pedig körülöttük játszottam. Olvass még a témában
„Nagyon jól mozogsz husi lány létedre”. – A legbántóbb bókok, amiket valaha kaptam
Igaz történetek: 7 hétköznapi kedvesség, ami életeket változtatott meg
A kötött ruhák ezer arcával hódít a fontos ügyek mellett is kiálló magyar Süel márka
Ezért van az, hogy az „okos” gyerekek nem tudják letenni a telefont
Kisgyermek koromban édesanyám beadott a bölcsödébe, de annyit sírtam utána, hogy egy idő után képtelen volt otthagyni, és minden reggel a mamámhoz vitt. Még most is emlékszem, ahogy ott ülök vele az ósdi, műanyag kerti székben, abban a kellemesen hűvös parasztházban, és álló délelőtt mondókázunk, éneklünk, és egy kínai, golyós játékkal játszunk, aminek még ma sem tudom a nevét. Mindig örömmel volt velem, teljes figyelmével felém fordult, ezt őszintén éreztem.
Együtt elvégeztük a házi munkát, főztünk, jókat ettünk, és én csak lestem, hogyan tud abban a forró vízben, görbe, törékeny, de erős ujjacskáival ilyen könnyedén mosogatni. A mosás sem volt egyszerű, vizet kellett forralni, beleönteni a mosógépbe, és a centrit le kellett fogni, nehogy túl messzire elugráljon. Néha eresztett a szűrő, akkor az egész konyhát fel kellett mosnunk.
Ő volt az, aki megengedte, hogy „kivételesen” bejöjjön a kutya a házba, és akivel pinpongoztam, labdáztam, vagy éppen tollasoztam – persze csak ülve, mert ereje már nem engedte, hogy álljon. De legalább megtanultam célozni. Csodálatos, örömteli emlékeket köszönhetek neki, amik olyan mélyen belém vésődtek, hogy elcsépelt monológok nélkül ki sem tudom fejezni.
