És akkor tűnődöm azon, mi jut ezekből majd a gyermekemnek
Nem gondolom, hogy rosszabb ember lesz azért, mert sosem tudja meg, milyen vizet forralni egy mosógépbe, hanem neki az lesz természetes, hogy a szárítógépből vesszük ki a ruhákat, és egyszerűen betesszük a szekrénybe. Cserébe önkéntelenül is hatalmas áldozatot hoz: nem fog számára megadatni az a gyerekkor, vagy az a nagymama, ami nekem, nekünk, természetes volt.
A mostani nagymamák modernek, és akarva, akaratlanul, de gyakran életük végéig dolgoznak. Már nincs idejük, vagy energiájuk annyit és úgy törődni az unokákkal, ahogy az korábban alapvető volt. Ők már egész életükben sminkeltek, hajat festettek, követték a divatot, és mindent megtettek az öregedés jelei ellen. Maguk választhattak férjet, elválhattak, nem élték át a háború nehézségeit, és az elmúlt időszakban alaposan belekóstolhattak az internet világába. Hogyan is várhatnánk el tőlük, hogy hirtelen kívül-belül magukra öltsék a klasszikus nagymama-szerepet?
Már nem tudják teljesen kizárni a mai kor vívmányait, a tableten pörgő játékokat, a meséket, amiket nem is ismernek, és az új mondókákat, amikhez már óhatatlanul jár a modern, zenei aláfestés. Ez nem az ő hibájuk, és én azt látom, többségük mindezen megpróbál felülemelkedni, a legjobbat nyújtani. Egyszerűen a körülmények, lehetőségek most ilyenek, és ez nagyon nincsen jól. Ráadásul mi is pont ilyenek leszünk, ha nem rosszabbak. Olvass még a témában
Nem lehet azt sem megítélni, mekkora a szakadék a mai nagyszülők és unokáik között, hogy a pörgős, ingergazdag közegben felnövő gyermekek képesek-e tolerálni azt a lassúságot, ami menthetetlenül együtt jár a korral. Vagy hagyják-e egyáltalán, hogy a nagyszülők megmutassák azokat az élményeket, amik nekik még természetesek voltak? Esetleg elutasítják próbálkozásaikat azzal, hogy „ez unalmas”, mígnem a nagyszülők tényleg nem is fognak próbálkozni? Vajon türelemmel fordulnak hozzájuk akkor is, amikor már ápolásra szorulnak? Vagy nem alakul ki velük olyan szoros kapocs, hogy magától értetődőnek vegyék törődő gondviselésüket?
Bárhogy is lesz, teljesen egyértelmű, hogy a mi szívünkben élő, nagyszülőkről alkotott kép egyre inkább csak a vidéki, kis falvacskákban lesz jelen, és idővel talán onnan is eltűnik. Már nem ülnek ki az ősrégi barátnők a padokra nézelődni, hanem a távol élő unokákkal próbálják a kapcsolatot tartani, ahogy képességük engedi: telefonon, vagy videó beszélgetések formájában. Mert sok nagyszülőnek és unokának is csak ennyi jut a másikból, ami kegyetlenül szívfájdító dolog – függetlenül attól, kinek az oldaláról nézzük.
