– Nem hiszem el! Már MEGINT babát várnak a lányodék? Lassan óvodát is nyithatnának… – álmélkodott Rózsika, amikor a szomszédasszonya örömmel újságolta a nagy hírt: négyszeres nagymama lesz az ősszel.
– Pedig milyen jó eszű, tehetséges kislány volt… Minden iskolai versenyt megnyert, még országos tanulmányi versenyeket is. Kár, hogy a családalapítás miatt feladta a karrierépítést… – sajnálkozott a szemeit forgatva.
– Nem akart ő karriert, csak boldog családot… – mentegetőzött először Kati, és szokásához hűen csak nyelte-nyelte a sértő megjegyzéseket.
– Az ÉN lányomnak, látod, több esze volt: és el is érte, amit akart. Külföldre ment ösztöndíjjal tanulni, már a harmadik diplomáját szerzi, jó állása van, gazdag férje. És még a gyerek mellett is százezreket keres könnyűszerrel. Nem úgy, mint a tied, aki csak úgy potyogtatja a gyerekeket a nagyvilágra, és azok után kapott állami pénzekből él, s a legnagyobb dilemma, ami megmozgatja a fantáziáját, az hogy tejbegrízt főzzön vacsorára, vagy lecsót… – nevetett fel a saját szellemességén Rózsika.
Kati hirtelen meg sem tudott szólalni a méregtől. Valami frappáns válaszon törte a fejét, de Rózsika gúnyos mosolyát látva leblokkolt.
– Én a Te helyedben nem támogatnám őket ebben a „gyerekprojektben”. Ki az az őrült, aki ilyen szegénységbe ennyi gyereket vállal? – folytatta eszmefuttatását Rózsika.
– MI. ÉN és a CSALÁDOM. A lányom, akire mindig, mindenben számíthatok. Mert ellentétben veled, NEKEM nem kell azon törnöm a fejem, hogy mi lesz velem 70 évesen. Nem kell azon gondolkodnom, hogy melyik idősotthonba lesz elég pénzem befizetni, vagy Uram bocsá’ melyik kórház elfekvőjében kell vadidegeneknek pelenkázniuk. Mert NEKED inkább ezen kellene aggodalmaskodnod, nem az ÉN ügyeimen. Most pedig megyek, segítek a lányomnak „óvodát nyitni”… – mondta fojtott hangon Kati, és feldúltan elviharzott, nem törődve a meglepetéstől tátott szájjal utána bámuló Rózsikával.