Az önképed jobban befolyásolja, kit választasz magad mellé, mint hinnéd

Amíg minden titkos zegzugát meg nem fejtik a kutatók a szerelemnek, addig bizony folyamatosan készülni fognak a felmérések az érzelmi világunkkal kapcsolatosan. Most egy olyan kutatásra bukkantam, ami rávilágított arra, hogy önképünk milyen sokat nyom a latban, ha párválasztásról van szó. Meglepő lehet, de úgy tűnik, az alapján döntünk valaki mellett, hogy mit gondolunk saját magunkról…

Susan Sprecher vezetésével a szakértők arra keresték a választ, hogy a partnerrel szemben miként változnak az elvárásaink az idő múlásával. Csökkennek, vagy éppen nőnek az igények? Milyen tulajdonságok válnak fontossá? A benső értékek, vagy éppen a külcsín az, ami igazán számít? Természetesen minden ilyen kutatás elemzése során rá kell döbbennünk arra, hogy nem vagyunk egyformák, mindig akadnak kivételek, ugyanakkor van egy többség, akik valamerre elmozdítják a mérleg nyelvét. Ennél a felmérésnél is érdekesen alakultak a számok, és szerintem sokan – hozzám hasonlóan – nem pont erre az eredményre számítottak.

Idővel egyre jobban lebecsüljük magunkat

Először is kiderült, hogy a 18 és 40 év közötti megkérdezettek az idő előrehaladtával egyre lejjebb adták az igényeiket.

Ez meglehetősen kétélű dolog. Érthető, mert ha semmilyen pozitív változásról nem tudunk beszámolni, akkor könnyen elhatalmasodik rajtunk a pánik. Előtérbe kerül a „most vagy soha” énünk, és sokszor ennek köszönhetjük a meggondolatlan lépéseket, amik akár olyan súlyos volumenű dolgokat is tartogathatnak, mint amilyen a családalapítás.

Érdekes tény, hogy az idősebb emberek nem csupán a kinézetet vagy a státuszt sorolták hátrébb a ranglistájukon, hanem az anyagi helyzetet és a stabilitást illetően is igazán sokat engedtek.

Kép forrása: elwynn/depositphotos.com

Ez szigorúan fordítva azt jelenti, hogy voltak olyanok, akik tényleg csak azért választottak maguk mellé partnert, hogy elmondhassák: van valakijük.

Nem számít, ha az illető számukra nem vonzó, nincs megfelelő munkahelye, rosszul keres (vagy nincs is munkája), esetleg szörnyű a személyisége.

Az már ezek után tényleg mellékes, hogy az idősödő és egyedülálló emberek még azzal sem foglalkoztak, hogy a partnerüket a környezetük nem feltétlenül fogadta el. Valóban ez a legkevésbé fontos dolog a felsorolásban, ugyanakkor ez már inkább következmény. A közeli családtagok, rokonok bizonyára látják, ha csak azért jössz össze valakivel, mert nincs jobb, és ezt nyilván nem pártolhatják.

Sokan vannak, akik bizonyára pont fordítva gondolnák ezt az egészet logikusnak, már ha lehet bármilyen szinten logikáról beszélni a párkapcsolatokat illetően. A saját életemben is ennek ellentettjét tapasztaltam. Utólag visszagondolva, ahogy múltak az évek, teljesen más elvárásaim lettek, de ezek az elvárások nem lefelé, hanem éppen felfelé íveltek. Talán ez lehetne az alapvető „követelmény”, hiszen ahogy benő a fejünk lágya, tisztába kerülünk azzal, mit szeretnénk elérni, milyen férfi az ideálunk, hogyan képzeljük el a jövőnket. Ugyanakkor megértem azokat is, akiket vészesen hajt a biológiai órájuk, és dönteniük kell, merre haladjon tovább az életük – bár azt be kell látni, hogy az ezen a téren meghozott, hirtelen döntések ritkán kamatoznak hosszú távon.