Amíg minden titkos zegzugát meg nem fejtik a kutatók a szerelemnek, addig bizony folyamatosan készülni fognak a felmérések az érzelmi világunkkal kapcsolatosan. Most egy olyan kutatásra bukkantam, ami rávilágított arra, hogy önképünk milyen sokat nyom a latban, ha párválasztásról van szó. Meglepő lehet, de úgy tűnik, az alapján döntünk valaki mellett, hogy mit gondolunk saját magunkról…
Susan Sprecher vezetésével a szakértők arra keresték a választ, hogy a partnerrel szemben miként változnak az elvárásaink az idő múlásával. Csökkennek, vagy éppen nőnek az igények? Milyen tulajdonságok válnak fontossá? A benső értékek, vagy éppen a külcsín az, ami igazán számít? Természetesen minden ilyen kutatás elemzése során rá kell döbbennünk arra, hogy nem vagyunk egyformák, mindig akadnak kivételek, ugyanakkor van egy többség, akik valamerre elmozdítják a mérleg nyelvét. Ennél a felmérésnél is érdekesen alakultak a számok, és szerintem sokan – hozzám hasonlóan – nem pont erre az eredményre számítottak.
Idővel egyre jobban lebecsüljük magunkat
Először is kiderült, hogy a 18 és 40 év közötti megkérdezettek az idő előrehaladtával egyre lejjebb adták az igényeiket.
Ez meglehetősen kétélű dolog. Érthető, mert ha semmilyen pozitív változásról nem tudunk beszámolni, akkor könnyen elhatalmasodik rajtunk a pánik. Előtérbe kerül a „most vagy soha” énünk, és sokszor ennek köszönhetjük a meggondolatlan lépéseket, amik akár olyan súlyos volumenű dolgokat is tartogathatnak, mint amilyen a családalapítás.
Érdekes tény, hogy az idősebb emberek nem csupán a kinézetet vagy a státuszt sorolták hátrébb a ranglistájukon, hanem az anyagi helyzetet és a stabilitást illetően is igazán sokat engedtek.
Kép forrása: elwynn/depositphotos.com
Ez szigorúan fordítva azt jelenti, hogy voltak olyanok, akik tényleg csak azért választottak maguk mellé partnert, hogy elmondhassák: van valakijük.
Nem számít, ha az illető számukra nem vonzó, nincs megfelelő munkahelye, rosszul keres (vagy nincs is munkája), esetleg szörnyű a személyisége.
Az már ezek után tényleg mellékes, hogy az idősödő és egyedülálló emberek még azzal sem foglalkoztak, hogy a partnerüket a környezetük nem feltétlenül fogadta el. Valóban ez a legkevésbé fontos dolog a felsorolásban, ugyanakkor ez már inkább következmény. A közeli családtagok, rokonok bizonyára látják, ha csak azért jössz össze valakivel, mert nincs jobb, és ezt nyilván nem pártolhatják.
Sokan vannak, akik bizonyára pont fordítva gondolnák ezt az egészet logikusnak, már ha lehet bármilyen szinten logikáról beszélni a párkapcsolatokat illetően. A saját életemben is ennek ellentettjét tapasztaltam. Utólag visszagondolva, ahogy múltak az évek, teljesen más elvárásaim lettek, de ezek az elvárások nem lefelé, hanem éppen felfelé íveltek. Talán ez lehetne az alapvető „követelmény”, hiszen ahogy benő a fejünk lágya, tisztába kerülünk azzal, mit szeretnénk elérni, milyen férfi az ideálunk, hogyan képzeljük el a jövőnket. Ugyanakkor megértem azokat is, akiket vészesen hajt a biológiai órájuk, és dönteniük kell, merre haladjon tovább az életük – bár azt be kell látni, hogy az ezen a téren meghozott, hirtelen döntések ritkán kamatoznak hosszú távon.
Vizsgáljuk meg az érem másik oldalát!
Mi a helyzet a fiatalokkal? Ők miért teszik ilyen magasra a lécet, és mi az, ami számukra kiemelten fontos? Talán nem túl meglepő módon, de a megkérdezettek nem sorolták a lista végére a környezet véleményét, bár jóval inkább a barátokra, semmint a szülők támogatására számítottak. Nincs ebben semmi különös, a kamaszkor vége, a húszas éveink eleje általában a stíluskeresésről szól, és ekkoriban nagyon is számít a kortársak visszaigazolása.
Minden bizonnyal a fiatalkori, természetes naivitás számlájára írható az, hogy az igényeink a szárnyaink próbálgatásakor még meglehetősen nagyok.
Ez különösen igaz lehet azokra, akik eleve jó körülmények közül érkeztek, és még csak most kezdik megtapasztalni a nagybetűs élet nehézségeit, kihívásait. Ahogy szembesülünk ezekkel a problémákkal, akár anyagi, akár párválasztási téren, a felmérés szerint úgy adjuk egyre lejjebb és lejjebb az igényeinket – legalábbis a megkérdezettek nagy része így nyilatkozott.
Mégis az önértékelés az, ami számít
A kutatók viszont hangsúlyozták, hogy lényegében nem a kor az, ami kevésbé válogatóssá tesz minket, hanem az, hogy hova helyezzük el magunkat egy képzeletbeli listán, avagy milyen az önértékelésünk.
Akik úgy vélik, hogy jó partnerek lennének, azok nem bevonzzák a hasonlóan ideális társat maguk mellé, hanem eleve másként, több hittel, önbizalommal állnak a párkereséshez.
Az ilyen emberekhez a környezet is hasonlóan viszonyul: a magabiztos, önálló, tervekkel teli nőkhöz gyakran eleve olyan férfiak mernek csak közeledni, akik „meg is ütik a mércét”. Ezzel szemben azok, akik alulértékelik magukat, nemtől függetlenül nehezebben találnak maguknak partnert. Az ilyen emberek automatikusan úgy ítélik meg, hogy egyszerűen nincsenek „normális” jelöltek a környezetükben, ezért kénytelenek lejjebb engedni az igényeiket, ha valaha párt akarnak találni maguknak.
Bár a nők sokszor elkeseredettebbnek tűnnek ezen a téren, valójában a férfiak kullogtak a lista végén, mégpedig az idősebb férfiak. Ez szintén némi meglepetésre adhat okot, hiszen általános sztereotípiaként él a társadalmunkban, hogy az idősebb férfiak már olyan egzisztenciával, anyagi háttérrel rendelkeznek (különösen akkor, ha odáig nem találtak párt maguknak), hogy gond nélkül és örömmel válogatnak a fiatalabb korosztályban is. Úgy tűnik azonban, ők értékelik a leginkább alul saját magukat, és talán ezért is van az, hogy jóval inkább az esetleges anyagi hátterükkel keresnek maguk mellé partnert, nem pedig a személyiségükkel.
Képek forrása: nd3000/Depositphotos.com, DragonImages/Depositphotos.com, dima_sidelnikov/Depositphotos.com
