A távolság megszépít, segíthet meglátni az értékeket, a közeledésben is segítségedre lehet?
A távolság sokarcúsága
A haladásnak köszönhetően jelentős mértékben lecsökkent földrajzi távolságok amellett, hogy életünk számos területét könnyebbé és egyszerűbbé formálták, a problémák, bajok előtt is zöld utat nyitottak. A kereskedelem fejlődésével karöltve ugyanis a betegségek, a vírusok is látványosabban terjedtek – példaként a XIV. században pusztító pestis is a kereskedelmi utakon jutott el, a feltevések szerint Ázsiából, Európába. De vajon a távolság milyen arcait képes megmutatni az emberek között?
Nem biztos, hogy túlzó az a kijelentés, mely szerint: két ember között a távolság tán még nagyobb és ijesztőbb tud lenni, mint a Nap és a hozzá legközelebb eső Proxima Centauri névre keresztelt vörös törpe között; ami a maga négy fényévnyi távolságával a legkevésbé sem bizonyul arasznyinak. Hiszen a legmodernebb (űr)technikával is mindössze egy „röpke” tízezer évre lenne szükségünk ahhoz, hogy eljussunk a törpéhez, ám a végén, könnyen meglehet, rá kellene jönnünk, hogy erőfeszítésünk nem is igazán érte meg (útközbeni veszélyek, kétes kimenetel, távolodó csillag stb.) Vagy mégis? Talán a megtett útért, az úton szerzett tapasztalatokért már önmagában megérte.
Ember és ember közötti távolság azonban nem csak földrajzi-fizikai, hanem lelki-szellemi, kulturális(an kódolt), etikai (gondolhatunk itt például a társas érintkezések különféle szabályaira, vagy a postán, buszmegállóban, liftben, mozgólépcsőn stb.) is lehet.
Távolságot kell tartanunk ahhoz, hogy tisztán láthassuk a helyzetet. Ilyenkor hátrébb kell lépnünk egy-két vagy akár több lépésnyit. Ugyanakkor az önismeret folyamatában, folyamatosságában is szükséges az önmagunktól való távolabb lépés gesztusa – amit nevezhetünk sarkcsillag-szemszögnek, objektív én-szemléletnek is akár, mely a reális önfeltérképezés feltételévé válhat.
Otthonunktól ideiglenes vagy hosszabb idejű (netán végleges) távollétünk, máshol-létünk, kívül-létünk során jobban ráláthatunk annak különféle oldalaira, arcaira. Feltérképezhetjük és megérthetjük az otthonhoz való viszonyulásunk mibenlétét. És bár az ember, mint mondani szoktuk: lakva ismerszik meg leginkább, mégis megfigyelhető, hogy az addig hozzánk (fizikailag és/vagy lelkileg) közel lévő személy ideiglenes hiánya, távolléte alatt életre kelnek bennünk azok a bizonyos belső, szubjektív benyomások, értékelések, melyek végül meghatározzák a kapcsolat irányát, minőségét, kimenetelét.
Körvonalazódhat a másikhoz való viszonyunk, viszonyulásunk, kapcsolatunk. Mivel a benne vagyok a helyzetben és kapcsolatban állapot zártságában, izoláltságában nem tudunk kívülről szemlélni, nem tudunk tisztán látni. Ehhez ugyanis egy másmilyen nézőpont szükséges. Távollétünkben akár megtapasztalhatjuk azt a különös és mardosó érzést is, hogy nem találjuk a helyünket. Azonban mindez az identitásfejlődésünk és mindennapi interakcióink során is fel-felbukkanó érzésként tartható számon.
Amikor nem találod a helyedet
Egy régi barátnőm minden erejével igyekezett távol tartani magát egy általa – neveltetése és képzettsége okán – lenézett férfi közeledési szándékától. A férfi hosszú hónapokig, fáradhatatlanul bizonyította kiszemeltjének, hogy szándékai komolyak. Figyelemre méltónak tartottam a barátnőm hárító megnyilvánulásaiban lapuló érdeklődést. Mintha folyamatosan viaskodott volna ezzel a két, benne dúló, ellentétes érzéssel. Egy alkalommal úgy adódott, hogy a kitartóan udvarló férfinak el kellett utaznia. Amikor erről a lány tudomást szerzett egészen különösen kezdett viselkedni. Nem találta a helyét. Az alapvetően fegyelmezett, céltudatos és kiegyensúlyozott nő hirtelen akadékoskodó hangulatemberré vedlett, és amikor rákérdeztünk a miértekre maga is meglepődött a válaszán: Hiányzik! Azt hiszem, szeretem.
Egykori évfolyamtársnőm is hasonló tapasztalatokban részesült, ám ez esetben a közeledő kinézete mutatkozott taszító tényezőnek. Megrémítette a fiatal férfi erőteljesen szögletes, bibircsókos arca, kapafogai, görbe háta. A tündérmesék törékeny, kecses alakú, szépséges arcú nőszereplőihez hasonlító lány, saját elmondása szerint, nem kívánta eljátszani a Szépség és Szörnyeteg legújabb verzióját. Nem kívánta, ám a belső – arcoskodás és köpönyegforgatás nélküli indíttatásai – mindezzel szöges ellentétben álltak. Mint kiderült a „szörnyeteg” kinézet mögött csodálatos emberi értékek forrongtak. A vége az lett, hogy összeházasodtak. El kell menni, távol kell lenni valakitől vagy valamitől ahhoz, hogy a távollétből visszatekintve megláthassuk a számunkra értékeset? Hogy visszatérve közeledni tudjunk? A távolság valóban megszépít, vagy egyszerűen csak annyi történik, hogy a be- és tisztánlátás lehetőségét kínálja fel számunkra?