Amikor nem találod a helyedet
Egy régi barátnőm minden erejével igyekezett távol tartani magát egy általa – neveltetése és képzettsége okán – lenézett férfi közeledési szándékától. A férfi hosszú hónapokig, fáradhatatlanul bizonyította kiszemeltjének, hogy szándékai komolyak. Figyelemre méltónak tartottam a barátnőm hárító megnyilvánulásaiban lapuló érdeklődést. Mintha folyamatosan viaskodott volna ezzel a két, benne dúló, ellentétes érzéssel. Egy alkalommal úgy adódott, hogy a kitartóan udvarló férfinak el kellett utaznia. Amikor erről a lány tudomást szerzett egészen különösen kezdett viselkedni. Nem találta a helyét. Az alapvetően fegyelmezett, céltudatos és kiegyensúlyozott nő hirtelen akadékoskodó hangulatemberré vedlett, és amikor rákérdeztünk a miértekre maga is meglepődött a válaszán: Hiányzik! Azt hiszem, szeretem.
Egykori évfolyamtársnőm is hasonló tapasztalatokban részesült, ám ez esetben a közeledő kinézete mutatkozott taszító tényezőnek. Megrémítette a fiatal férfi erőteljesen szögletes, bibircsókos arca, kapafogai, görbe háta. A tündérmesék törékeny, kecses alakú, szépséges arcú nőszereplőihez hasonlító lány, saját elmondása szerint, nem kívánta eljátszani a Szépség és Szörnyeteg legújabb verzióját. Nem kívánta, ám a belső – arcoskodás és köpönyegforgatás nélküli indíttatásai – mindezzel szöges ellentétben álltak. Mint kiderült a „szörnyeteg” kinézet mögött csodálatos emberi értékek forrongtak. A vége az lett, hogy összeházasodtak. El kell menni, távol kell lenni valakitől vagy valamitől ahhoz, hogy a távollétből visszatekintve megláthassuk a számunkra értékeset? Hogy visszatérve közeledni tudjunk? A távolság valóban megszépít, vagy egyszerűen csak annyi történik, hogy a be- és tisztánlátás lehetőségét kínálja fel számunkra?
