Az adjuvánsok születése
1925-ben Gaston Ramon kísérletbe kezdett, amelyet még ő is „érdekesnek” írt le. Néhány évvel korábban a francia állatorvos egy új diftéria vakcinát próbált ki lovakon. Véletlenül felfedezte: néhány állat reagálva csúnya tályogokat fejlesztett ki az injekció beadásának helyén, ám ezeknél az állatoknál erősebb immunválasz alakult ki. Ez elgondolkodtatta – mi mást adhatna hozzá az oltáshoz, hogy ösztönözze ennek bekövetkezését?
A következő évben Ramon számos furcsa alapanyagot tesztelt, látszólag annak alapján, ami történetesen a konyhai szekrényekben volt. A diftéria elleni vakcinával együtt szerencsétlen betegeinek tápiókát, keményítőt, agart, lecitint – olajos emulziót, általában csokoládéban található – és még zsemlemorzsát is beadtak.
A kísérletek sikeresek voltak. Azok az állatok, amelyek vakcinát kaptak Ramon főzeteivel, lényegesen több antitestet termeltek, mint azok, amelyek nem, ami arra utal, hogy az oltás jobban megvédte őket a diftéria ellen. Olvass még a témában
És így megszületett az „adjuvánsok” területe, ami a latin „adjuvare” szóról kapta a nevét, vagyis „segíteni” vagy „támogatni”. Ezek olyan anyagok, amelyekkel hatékonyabbá tehetjük az oltásokat. A mai napig széles körben használják őket – és nem kevésbé furcsák, mint amilyennek a kezdetek kezdetén voltak.
