Egyre több olyan videó terjeng a neten, ahol hiába bajba kerül valaki, vagy baleset éri, az emberek mégis elmennek mellette. Mi vezetett oda, hogy egyre kevesebbet foglalkozunk egymással?
A minap nagyon elszégyelltem magam. Biztosan Ti is jártatok már úgy, (vagy legalábbis csak remélem, ezzel csillapítva a saját lelkiismeret furdalásomat) hogy a nagy rohanásban pár hirtelen odavetett szóval leráztátok a tőletek segítséget kérőt. Hát… pontosan így voltam ezzel én is. Csak azért mert az illetőnek nem volt túl bizalomgerjesztő a megjelenése, már szóba se álltam vele. Aztán, amikor bepattantam a fűtött kocsiba, gondolkodtam el azon, hogy mi történt velem. Régen nem voltam én ilyen.
A bizalmatlanság? A rohanás? Csak magunkkal törődünk, vagy mi vezetett oda, hogy nem foglalkozunk egymással?
Láttam a neten egy videót arról, hogy a nagy jegesmedve, amikor a kicsi bajba kerül, azonnal a segítségére siet. Akkor most, hogy van az, hogy pont a „legfejlettebb lény” nem segít az embertársán. Persze tisztelet a kivételnek, mert rengeteg, olyan segélyszolgálat van, ahol az emberek önzetlenül, mindenüket feláldozva sietnek a másik segítségére. De mégis, az átlagos hétköznapokban néha valahogy nem ezt látom.
Nem akarok mentegetőzni, de azt még valahol megértem, ha az ember bizalmatlanságból kerüli ki a helyzet, hiszen rengeteg átveréssel lehet találkozni, amik a hiszékeny, segítőkész embereket használják ki. De hol tart a világ olyankor, amikor egy nyolcvan éves néni elcsúszik a fagyos úton és a buszmegállóban és senki nem segíti fel. Megtörtént. Méghozzá a nagymamámmal a múlt héten. Elképedve hallgattam, amikor mesélte miért sebes a könyöke és, hogy egyedül tápászkodott fel, és senki nem törődött vele.
Az pedig vajon neveltetés kérdése, hogy egy kilenc hónapos terhes nőnek illik átadni a helyünket a villamoson, pláne ha gyerekkel és millió táskával van felpakolva? Szerintem valahol igen, de sutba vághatjuk a nevelést, ha észre sem vesszük ki áll mellettünk a buszon, mert „belebújunk” az okos kütyünkbe, ami lassan a legjobb barátunk.
És ha már okos telefon… 2021-ben már csak úgy lehet „önzetlenül” segíteni valakin, hogy azonnal posztoljuk is a közösségi oldalunkon? Különben meg sem történt az egész? Nem tudja meg rólunk minden ismerősünk, hogy mennyire adakozó, érző lelkek vagyunk tele empátiával? Szerintem pont attól nemesebb a dolog, ha senki nem tud róla. De tudjátok mit? Nem is a nemesség miatt kell segíteni, hanem azért mert kötelességünk.
Sokan azzal a kifogással nem adnak, mert:„úgyis piára költi” Hát akkor vásárolj be neki pár finom falatot! Ne azt nézd, hogy az illető hogyan jutott oda, ahol most van, nem a mi dolgunk megítélni az életét. Csak adjunk!
Elhatároztam, ezentúl nem rohanok annyira. Ésszel és körültekintéssel ugyan, de segíteni fogok. Nem lehetünk annyira begubózva a saját kis életünkbe, hogy nem vesszük észre a másikat.
Bármennyire is lejárt lemez már, de tényleg jobb adni, mint kapni és talán kicsit szebbé tehetjük a napját eg már mindenről lemondó embernek.