A minap nagyon elszégyelltem magam. Biztosan Ti is jártatok már úgy, (vagy legalábbis csak remélem, ezzel csillapítva a saját lelkiismeret furdalásomat) hogy a nagy rohanásban pár hirtelen odavetett szóval leráztátok a tőletek segítséget kérőt. Hát… pontosan így voltam ezzel én is. Csak azért mert az illetőnek nem volt túl bizalomgerjesztő a megjelenése, már szóba se álltam vele. Aztán, amikor bepattantam a fűtött kocsiba, gondolkodtam el azon, hogy mi történt velem. Régen nem voltam én ilyen.
A bizalmatlanság? A rohanás? Csak magunkkal törődünk, vagy mi vezetett oda, hogy nem foglalkozunk egymással?
Láttam a neten egy videót arról, hogy a nagy jegesmedve, amikor a kicsi bajba kerül, azonnal a segítségére siet. Akkor most, hogy van az, hogy pont a „legfejlettebb lény” nem segít az embertársán. Persze tisztelet a kivételnek, mert rengeteg, olyan segélyszolgálat van, ahol az emberek önzetlenül, mindenüket feláldozva sietnek a másik segítségére. De mégis, az átlagos hétköznapokban néha valahogy nem ezt látom. Olvass még a témában
Nem akarok mentegetőzni, de azt még valahol megértem, ha az ember bizalmatlanságból kerüli ki a helyzet, hiszen rengeteg átveréssel lehet találkozni, amik a hiszékeny, segítőkész embereket használják ki. De hol tart a világ olyankor, amikor egy nyolcvan éves néni elcsúszik a fagyos úton és a buszmegállóban és senki nem segíti fel. Megtörtént. Méghozzá a nagymamámmal a múlt héten. Elképedve hallgattam, amikor mesélte miért sebes a könyöke és, hogy egyedül tápászkodott fel, és senki nem törődött vele.
