Nincs élet a klimax után?

Lehet ódákat zengeni a klimaxról, hogy milyen szuper előnyei vannak. Hogy nem kell súlyos ezreket költeni betétre és tamponra, hogy vége az olyan reggeleknek, amikor felébredvén a rituális gyilkosságoknak megfelelő vérmennyiséggel szembesül az ember lánya a lepedőn, hogy nem kell költeni fogamzásgátlásra, hogy nem kell rettegni a meghasasodástól, és végre akkor szexel az ember, amikor akar.

Persze, csak ha fizikailag és lelkileg túljut rajta a nőként számon tartott egyed. Bár sosem tudhatja igazán, hogy mikor is van ama áldott pillanat, hiszen számos nagyi lett boldog anya a természet eme viccecskéje miatt.

Lehet bölcselkedni – ahogy meg is tettem ivarérett nőként, mert a kibicnek semmi sem drága –, amikor másokat csapott arcul a nemiség lengőajtója, ám ki kell mondanom: klimaxosnak lenni olyan érzés, mintha a lejárt szavatosság ürügyén kidobtak volna a húspiacról, melyen az utóbbi időben csak leértékelt áruként tartottak számon, de legalább ott voltam. Szóval ilyenkor minden jót fel lehet sorolni a pozitív életszemélet szelektív szűrője miatt, ami eszünkbe jut, de nem érdemes. A helyzet az, hogy nagyon parázom. Több okból is…

A test nem engedi el olyan könnyen a szaporodási képesség lehetőségét, úgyhogy még én is abban a hibrid állapotban vagyok, amikor úgy működik ez, mint a mesében: hol volt (meg), hol meg nem volt (meg). Lelkem sem adja olyan könnyen meg magát annak, hogy az ösztrogén szépítő, pasivonzó hatásait elengedje… sőt, úgy kapaszkodik az ivarérettség kétes örömébe, mint a Jégkorszakban a Motkány a jégtábla szélén: foggal, körömmel, ám lassan és biztosan csúszva lefelé.