Persze, csak ha fizikailag és lelkileg túljut rajta a nőként számon tartott egyed. Bár sosem tudhatja igazán, hogy mikor is van ama áldott pillanat, hiszen számos nagyi lett boldog anya a természet eme viccecskéje miatt.
Lehet bölcselkedni – ahogy meg is tettem ivarérett nőként, mert a kibicnek semmi sem drága –, amikor másokat csapott arcul a nemiség lengőajtója, ám ki kell mondanom: klimaxosnak lenni olyan érzés, mintha a lejárt szavatosság ürügyén kidobtak volna a húspiacról, melyen az utóbbi időben csak leértékelt áruként tartottak számon, de legalább ott voltam. Szóval ilyenkor minden jót fel lehet sorolni a pozitív életszemélet szelektív szűrője miatt, ami eszünkbe jut, de nem érdemes. A helyzet az, hogy nagyon parázom. Több okból is…
A test nem engedi el olyan könnyen a szaporodási képesség lehetőségét, úgyhogy még én is abban a hibrid állapotban vagyok, amikor úgy működik ez, mint a mesében: hol volt (meg), hol meg nem volt (meg). Lelkem sem adja olyan könnyen meg magát annak, hogy az ösztrogén szépítő, pasivonzó hatásait elengedje… sőt, úgy kapaszkodik az ivarérettség kétes örömébe, mint a Jégkorszakban a Motkány a jégtábla szélén: foggal, körömmel, ám lassan és biztosan csúszva lefelé. Olvass még a témában
Egyet tudok… bár nagyon félek attól, hogy viszonylagos szépségem – mert egy hetvenéveshez képest dögös maca vagyok – elvesztem, és olyan ráncos leszek, mint a mazsola. Én akarok lenni a legkedvesebb öregasszony a világon. Látom magam, fehér, lazán felkötött konttyal egy hintaszékben kötögetni, egy hatalmas ablak előtt, és látom azt, hogy a szemem csillog az életörömtől. És látom magam bokáig érő tarka ruhában, szalmakalapban, ahogy festegetek a kertben.
