Az utóbbi években egyre több olyan emberrel találkoztam, aki autistának, ADHD-snak vagy más neurodivergenciával élőnek mondta magát, majd a beszélgetés közben kiderült: soha nem járt szakembernél, csak az internetes kutatásai vagy olvasmányai alapján diagnosztizálta saját magát.
Sokan ilyenkor reflexből legyintenek: Divat! TikTok! Öndiagnózis! Ma már mindenkit felcímkéznek! Én nem.
Nem azért, mert ne látnám a jelenség árnyoldalait. Nagyon is látom. Tényleg van valami nyugtalanító abban, ahogy ma pszichológiai fogalmak röpködnek a hétköznapi vitákban. Olvass még a témában
Egy hétig minden nap idegenekkel beszélgettem a városban – így változott a bátorságom
„Vége az utazgatásoknak!” 3 dolog, amivel riogattak gyerekvállaláskor
Később érnek a férfiak, de sose gondoltad volna, hogy a kamaszkor eddig tarthat
„A magányra egy megoldás van” – 4 elv, amivel túllendülsz a nehézségeken
Lassan mindenkinek nárcisztikus az exe, borderline a főnöke, ADHD-s a gyereke. Miközben néha az is lehet, hogy az illető egyszerűen nem értett velünk egyet. Vagy rosszul kommunikált.
Vagy – és ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, vagy nem belátni, pláne, ha egy korábban magunknak választott párunkról van szó – csak simán nem egy jó ember. Mert hát van ilyen is: nem minden bántó viselkedés mögött áll idegrendszeri sajátosság. Néha valaki egyszerűen csak felelőtlen, éretlen vagy önző. És ez nem betegség, hanem jellemhiba.
Azzal is teljesen egyetértek, hogy egy autizmus- vagy ADHD-diagnózis felállítása nem játék. Nem egy internetes checklist, nem egy „ha három igaz rád, akkor…” típusú kvíz. Ezek komplex, differenciáldiagnosztikai folyamatok, amelyekhez képzett szakember, több alkalmas vizsgálat, anamnézis és gyakran családi interjú is kell. Egy gyors online teszt legfeljebb irányt mutathat – diagnózist nem ad.
Mégis: amikor valaki azt mondja nekem, hogy szerinte autista, de még nem volt orvosnál, nem kezdem el megkérdőjelezni. Nem mondom, hogy „ma már mindenki azt hiszi, hogy az”.
Részben azért, mert családi érintettség okán pontosan tudom, milyen az egészségügyi rendszer valósága. A várólisták sokszor végtelennek tűnnek. Nem ritka a két-három éves várakozás TB-alapon egy ADHD kivizsgálásra. Addig pedig ott van az ember a kérdéseivel, a nehézségeivel, a mindennapi működésében jelentkező problémákkal. A magánellátás gyorsabb, de nem mindenki engedheti meg magának a több százezer forintos vizsgálati csomagokat.
Ebben a helyzetben az öndiagnózis gyakran nem önkényes címkézés, hanem kétségbeesett kapaszkodó. Egy magyarázat arra, hogy miért olyan fárasztó a társas helyzetek sora. Miért bénít meg a túl sok inger. Miért csúsznak ki a határidők. Miért érződik másnak a világ.
Az öndiagnózisnak valóban vannak veszélyei. Lehet, hogy valaki félreértelmez tüneteket. Lehet, hogy egy szorongásos zavar, depresszió vagy trauma áll a háttérben, nem pedig neurodivergencia. Lehet, hogy a címke beszűkíti a látásmódot. De közben van egy másik oldala is: az önismereti munka.
Amikor valaki elkezd olvasni autizmusról vagy ADHD-ról, és magára ismer bizonyos mintázatokban, az gyakran nem kifogásgyártás, hanem valódi felismerés. „Nem vagyok lusta.” „Nem vagyok szétszórt.” „Nem vagyok udvariatlan.” Lehet, hogy az idegrendszerem működik másképp. És ha így van, akkor más stratégiákra van szükségem.
Az öndiagnózis – jobb híján – sokszor az első lépés az önmagunkkal való együttérzés felé. Addig is, amíg nincs papír róla. Addig is, amíg nincs hivatalos pecsét.
Fontos különbséget tenni aközött, hogy valaki identitásként lobogtat egy címkét, és aközött, hogy valaki csendben próbálja megérteni önmagát. Az előbbi lehet felszínes. Az utóbbi bátor.
Ha tehát azt mondod nekem, hogy autista vagy, de még nem voltál orvosnál, én nem azt fogom gondolni, hogy divatból mondod. Azt fogom gondolni, hogy keresed a választ. Hogy próbálsz értelmet találni a tapasztalataidban. Hogy talán hosszú várólistákon állsz, vagy anyagi korlátokba ütközöl. Hogy közben olvasol, jegyzetelsz, terápiás könyveket bújsz, podcastokat hallgatsz, és próbálsz jobban működni a saját életedben.
Én tiszteletben tartom ezt az utadat.
