Szóval ebből adódóan azt hittem, hogy ha mindenre igent mondok, ha mindig rendelkezésre állok, ha mindenben megfelelek, akkor majd mindenki szeretni fog. Hát, nem így történt.
A nemet mondás először veszteségnek tűnik
Vérbeli maximalistaként sokáig hittem abban, hogy a szerethetőségem egyik kulcsa az, ha mindig „jó fej” vagyok. Megértő, rugalmas, elérhető, naprakész. Arra neveltek, hogy legyek alkalmazkodó és önellátó lehetőleg úgy, hogy senkit se zavarjak. Ennek igyekeztem is megfelelni.
Megtanultam „nem kellemetlenkedni” és bár kamaszkorban sokat lázadtam, a segítségkérést valódi vereségnek éltem meg, úgyhogy nem is éltem a lehetőségével. Viszont, ha valaki tőlem kért valamit, automatikusan igent mondtam. Nem akartam elveszíteni a szeretetet, a kapcsolatokat, a lehetőségeket. Olvass még a témában
Aztán észrevettem, hogy bár mindig mosolygok és próbálok mindenkinek megfelelni, belül mégis egyre fáradtabb vagyok. Egyre kevésbé tudtam megkülönböztetni, mit akarok én, mi a jó nekem és mit csinálok csak azért, hogy másoknak jó legyen.
Mi lenne, ha a nemre egyszerű irányváltásként tekintenénk?
Nem is tudnám megmondani, mikor mondtam először igazán nemet valakinek. Nem emlékszem egy konkrét pillanatra, egyetlen sorsfordító beszélgetésre vagy egy konfliktusra, ami mindent megváltoztatott.
Valószínűleg nem is úgy történt, mint egy filmben, szóval nem volt benne drámai csend vagy látványos kilépés. Inkább csak lassan, észrevétlenül kezdődött. Egy apró döntés, hogy most nem írok vissza azonnal. Hogy nem vállalok el még egy feladatot. Hogy nem jelentkezem külső nyomás miatt valamire, amit a hátam közepére sem kívánok.
Nem mondtam ki hangosan, de már nem mondtam zsigerből igent – és ez mindent megváltoztatott.
Idővel egyre bátrabb lettem. Nem azért, mert hirtelen nem féltem többé az elutasításoktól, hanem mert elkezdtem figyelni arra, mi zajlik bennem. Megéreztem, milyen felszabadító az, amikor nem lépek át önmagamon csak azért, hogy másoknak jó legyen. Milyen jó érzés úgy hazamenni egy nap végén, hogy nem adtam oda önmagamból túl sokat – csak annyit, amennyi nekem belefért.
Ma már őszintén hiszem, hogy minden „nem”, amit másnak mondunk, egy őszinte „igen” önmagunkra. Egy igen arra, amit érzünk, amit akarunk, amire éppen akkor szükségünk van. Az én szememben ez nem elutasítás, sokkal inkább önazonosság (akkor is, ha azt a nemet én kapom, nem pedig én adom).
A kimondott „nem” ugyanis nem a másik ellen szól, hanem saját magunkért – ezt látni kell akkor is, amikor a tükör felénk fordul.
Az igazi kapcsolat a határoknál kezdődik
A legszebb az egészben, hogy ettől a „sok nemtől” nemhogy romlottak volna a kapcsolataim – inkább csak letisztultak. A felszínes megfelelési körök, a „csak azért találkozunk, mert úgy illik” típusú viszonyok lassan felszívódtak. Akik maradtak, azokkal mélyebb, őszintébb lett minden.
Ma már nem szorongok napokig azon, hogy máshogy kellett volna reagálnom, vissza kellett volna írnom, el kellett volna vállalnom. Elfogadom, hogy mindenki a saját érzéseiért, döntéseiért és határaiért felelős. Nem az én dolgom mindenkinek megoldani az életét – legfeljebb segíteni tudok, ha kérik, és ha nekem is belefér.
És tudod mi történt?
Nem vagyok állandóan fáradt. Nem gondolkozom hetekig azon, hogy elmehetek-e egy-egy programra, vagy ezzel túl nagy terhet teszek a családra. Nem vagyok frusztrált, amikor önmagamra szánok időt. Sokkal több energiám van magamra, a szeretteimre, és azokra a dolgokra, amik valóban számítanak.
Egyre gyakrabban hallom azt is, hogy „Olyan jó, hogy így kiállsz magadért! Hogy csinálod?” De ilyenkor csak annyit tudok mondani: „Nem tudom. Számomra már ez az alapvető.”
Ez az egész ugyanis nem egy kapcsoló, amit egyszer csak átkattint az ember. Ez egy folyamat, ami néha lassú, néha pedig fájdalmas, de minden lépése közelebb visz ahhoz az emberhez, aki valóban lenni akarok.
A nemet mondás számomra már nem kamaszkori lázadás, hanem egy tudatos döntés a felnőtt énem mellett. Nem az erőfitogtatásról szól, nem is a falépítésről, sokkal inkább arról, hogy tudom, hol végződöm én, és hol kezdődik a másik. Tudom, mi az, amit tiszta szívből, őszintén adok és mi az, amit csak azért tennék meg, hogy ne bántsak mást, miközben magamat hagynám cserben.
Nem tudok univerzális választ adni arra, hogyan lehet ezt jól csinálni. Nekem is minden nap gyakorlás és vannak visszaesések is, de azt biztosan tudom, hogy nem kell azonnal „profin” mennie. Csak el kell kezdeni – egyetlen nemmel.
